A kis gömböc

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt egyszer egy szegény ember meg a felesége, egy pöttöm kis házban, a falu legszélén.

Egyszer, amikor a disznóölés ideje eljött, ahogy az minden esztendőben ilyenkor szokás volt, az asszony egész álló nap a konyhában sürgött-forgott: kolbászt töltött, s ahogy elkészült vele, szép sorjában felaggatta a gerendára, hadd füstölődjön, hadd érlelődjön szépen. Olyan finom illat szállt a házban, hogy még a szomszéd kutyája is odaszimatolt a kerítéshez, onnan somfordált tovább, nyalogatva a bajszát.

Telt-múlt az idő, s az asszony épp a tűzhely mellett sürgött, valami jó meleg levest kevergetett, amikor – hopp! – egy icipici darabka kolbász lecsusszant a gerendáról, egyenest a rotyogó fazékba pottyant. A leves erre nagyot buggyant, gőzölgött, bugyborékolt, s egyszer csak kiugrott belőle egy kerek kis valami. Gömbölyű volt, mint egy jókora labda, két csillogó szeme volt, s egy akkora szája, hogy az asszony ijedtében kis híján hátraesett a sámliról.

– Én vagyok ám a kis gömböc! – kiáltotta a lény jókedvűen, s egyet pördült örömében. – Éhes vagyok, hát adj ennem!

Az asszonynak úgy dobogott a szíve, mint a cséphadaró, de remegő kézzel mégis odanyújtotta neki a maradék kolbászt. A kis gömböc egyetlen mozdulattal, csettintésnyi idő alatt bekapta – de bizony ez a falatnyi kolbász neki kevésnek bizonyult.

– Még éhes vagyok! – kiáltotta, s mire az asszony egy árva szót is szólhatott volna, bekapta az egész ebédet, fazékkal, kanállal, mindenestül.

– Még éhes vagyok! – harsogta megint, s ripsz-ropsz bekapta az asztalt is, azt a jó öreg asztalt, amelynél már a nagyapja is evett valaha.

– Még éhes vagyok! – kiáltotta harmadszor is, és ezzel bekapta magát az asszonyt is, ahogy volt, kötényestül.

A kis gömböc, immár jó nagyra dagadva, kigurult az udvarra, ahol épp hazafelé tartott a szegény ember, subáján még ott a szénaillat.

– Bekaptam a kolbászt, bekaptam az ebédet, bekaptam az asztalt, bekaptam az asszonyt, s most TÉGED is bekaplak! – kiáltotta a kis gömböc, és mielőtt a szegény ember egy lépést tehetett volna, be is kapta őt is.

S a kis gömböc ezután csak gurult, gurult, mendegélt, s ahogy gurult, egyre nagyobbra nőtt. Az úton először egy tehénnel találkozott, aki éppen a legelőről ballagott hazafelé, kolompja csendesen csilingelt.

– Hová mész, kis gömböc? – kérdezte a tehén.

– Bekaptam a kolbászt, bekaptam az ebédet, bekaptam az asztalt, bekaptam az asszonyt, bekaptam az embert, s most TÉGED is bekaplak! – felelte a kis gömböc, és nyomban be is kapta a tehenet.

Alig gurult tovább néhány lépést, jött szembe egy ló – azt is bekapta. Aztán jött egy egész szekér, rajta négy vásárból hazatérő emberrel, azokat is, szekerestül, mindenestül bekapta. A kis gömböc ekkorra már akkora volt, mint egy kisebbfajta domb, s úgy gurult végig az úton, hogy zörgött-morgott, dübörgött belül minden, amit addig bekapott.

Végül egy kislánnyal találkozott, aki egy apró, fehér kecskét vezetett pórázon.

– Hová mész, kis gömböc? – kérdezte a kislány, s a hangja egy csöppet sem remegett.

De mielőtt a kis gömböc akár egy szót is szólhatott volna, a kis kecske – aki cseppet sem ijedt meg ettől a hatalmas, gurgulázó, dübörgő valamitől – lehorgasztotta a fejét, nekifutott, s teljes erejéből, szarvával egyenesen ÁTSZÚRTA a kis gömböcöt.

PUKK! Akkorát pukkant, hogy a falu túlsó végén is meghallották, s a kis gömböc egyetlen hangos pukkanással szétpattant, mint egy túlfújt lufi.

S ahogy szétpattant, sorra kigurultak, kimásztak, kiszaladtak belőle mindazok, akiket addig bekapott: előbb a szekér a négy emberrel, aztán a ló, majd a tehén, utána a szegény ember, mögötte az asszony, kezében még mindig ott az öreg asztal, s a legvégén, gurulva-pattogva, még a jó illatú kolbász is előkerült, mintha mi sem történt volna.

A kis kecske pedig ott állt a rétek illatában, büszkén felszegett fejjel, s olyan vidáman mekegett, hogy az egész falu meghallotta: aznap estére már mindenki tudta, ő volt a legbátrabb jószág a környéken.

Itt a vége, fuss el véle.