János vitéz

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, aratás idején egy kukoricásban sírásra lett figyelmes a summás nép. Ott, a szárak között zizegve, a földre terítve feküdt egy csecsemő, se apja, se anyja nem volt sehol – csak a puszta ég fölötte, és a napnak meleg karikája. Fölnevelték hát, ahogy tudták, s mivel a kukoricásban lelték, Kukorica Jancsinak nevezték el. Ez a név rajta is maradt, egész addig, míg a sorsa másképp nem szólította.

Jancsi juhászbojtárként szolgált egy gazdánál, aki nem ismerte a jó szót, csak a durvát és a vergődést. Napestig kint volt a legelőn, egyedül a nyájjal, s ha lett volna kire panaszkodnia, panaszkodott volna, de nem volt kire. Egyetlen öröme Iluska volt, a falu legszebb, legszelídebb lánya, akit szintén nem kímélt a sors: az édesanyja korán meghalt, s a mostohája olyan kegyetlenül bánt vele, ahogy a mesékben szokás – munkával, szidással, gyakran még az ételnél is kevesebb szeretettel.

Jancsi és Iluska minden alkalmat megragadtak, hogy találkozzanak, s ha a nyáj éppen csendben legelészett, Jancsi odaszaladt hozzá néhány szóra, csak hogy a hangját hallja, hogy az arcát lássa. Egy ilyen délutánon azonban, amíg ők ketten a jövőről beszélgettek – olyan boldog szavakkal, mintha már meglenne az, amit reménylettek –, a birkák szanaszét kóboroltak, s mire Jancsi észbe kapott, már réten, árokparton, mindenfelé ott legelésztek, csak együtt nem.

A gazda nem ismert kegyelmet.

– Takarodj a házamtól! – ordította, s ezzel Jancsi kenyere s hajléka egyszerre odalett.

Jancsi nem sírt, nem könyörgött. Elment Iluskához, hogy búcsút vegyen tőle.

– Elmegyek szerencsét próbálni – mondta neki, s a hangja remegett, de az elhatározása nem. – Gazdag emberként térek vissza érted, azt ígérem.

Iluska sokáig nézett utána, ahogy Jancsi alakja egyre kisebb lett a láthatáron, végül eltűnt egészen.

Jancsi gyalogolt, míg egy huszárcsapatba nem botlott, s ott jelentkezett katonának. Nem volt híján az erőnek, sem a bátorságnak: a csatákban úgy verekedett, mintha nem is félne a haláltól, s a bajtársai hamar felfigyeltek rá. Egyik győzelem hozta a másikat, s Jancsiból előbb kapitány lett, majd a király maga nevezte ki, saját szájával mondva ki előtte a nevet, ami azóta is az övé: János vitéz.

De bármilyen magasra jutott, a szíve mindvégig otthon járt, Iluskánál. Amint tehette, hazaindult, hogy beváltsa az ígéretét.

Csakhogy amikor hazaért, Iluskát nem találta sehol. A falubeliek lesütött szemmel mondták el, mi történt: a mostoha kegyetlensége fölemésztette a lányt, s ő nem bírta tovább, s meghalt.

János vitéz szíve ott, a hír hallatán megszakadt. Nem volt már miért maradnia, hát hajóra szállt, s hagyta, hogy a tenger vigye, amerre akarja. A vihar el is vitte, messze, ismeretlen vizekre, ahol térkép nem járt előtte, és ahol a haboknak csak dühe és remény volt.

Így jutott el az Óriások Országába, ahol a föld is másképp dübörgött a talpa alatt, s ahol hegynyi termetű lényekkel kellett szembenéznie. Küzdött velük, ahogy egy vitézhez illik, s győzött – minden csata újabb sebből tanította meg, hogy mi az igazi erő. Innen tovább sodródott, egészen a Sötétség Országáig, ahol a nap sosem sütött, s ahol az örök éjszakában is talpon maradt, míg utat nem talált kifelé – s a nyomaban csak a félelem kiáltása maradt.

Végül, minden viszontagság után, Tündérország kapuja tárult ki előtte. Ott, egy tisztás közepén, csodálatos tó csillogott, s aki csak ránézett, tudta, hogy nem közönséges víz ez: amit belédobtak, ha addig hervadt is, a tó vizében új életre kelt.

János vitéznek eszébe jutott, amit mindvégig magánál hordott: egy szál rózsa, amit Iluska sírjáról tépett le, s azóta is őrzött, mintha az utolsó darabja volna annak, amit elveszített. Odalépett a tóhoz, s beledobta a rózsát.

A víz megmozdult, hullámzani kezdett, s a habok közül Iluska emelkedett ki, elevenen, egészségesen, mintha sosem hagyta volna el – de most még szebb volt, mint emlékezete, és a szeme tiszta és világos.

– Jancsi! – kiáltott fel Iluska, s a hangja betöltötte az egész tisztást. – Megtaláltál!

A tündérek királynője elébük lépett, s megáldotta a viszontlátásukat.

– Maradjatok itt, Tündérországban – mondta. – Te leszel a király, János vitéz, Iluska pedig a királyné.

Így is lett. János vitéz és Iluska Tündérország uralkodói lettek, s boldogan éltek, amíg meg nem haltak, ha ugyan meghaltak valaha – mert Tündérországban, mint mindenki tudja, az idő egészen másképp telik, és a szerelem még sokkal tovább.