Babszem Jankó

Volt egyszer egy szegény ember meg a felesége, és a házuk olyan kicsi volt, hogy a seprűt csak az ajtón kívül tudták tartani. Gyermekük nem volt. Esténként a tűz mellett arról beszéltek, milyen jó volna, ha valaki a nevükön szólítaná őket, még ha csak egy babszemnyi fiú is.

Tavasszal az asszony elvetett egyetlen szem babot a küszöb alá, mert más magja nem maradt. A bab kikelt, felfutott a falon, és egy reggel a virágjából egy pöttöm fiúcska nézett ki. Akkora volt, mint egy babszem, a sipkája egy mákfej, a botja egy tövis.

– Jankó vagyok – mondta vékony, de tiszta hangon. – Babszem Jankó. Engedjetek le, mert dolgom van.

Az édesanyja egy dióhéjban ringatta, az édesapja a kalapja mellé tűzte, amikor a mezőre ment. Jankó onnan irányította a munkát. Ha a kasza félrecsúszott, kiáltott. Ha a ló a vetés felé kanyarodott, a fülébe mászott, és onnan súgta meg neki az utat. A ló először a fülét rázta, aztán megszokta, hogy a legkisebb gazda a legjobb útmutató.

A faluban nevettek rajtuk.

– Mire mentek egy babszemmel? – kérdezte a molnár. – Még a lisztport is elfújja.

Jankó nem szállt vitába. Egy napon a szülei a vásárba készültek, de a szekeret nem tudták megmozgatni, mert az egyik kerék a sárba ragadt. Jankó lemászott, megnézte a kereket, és a hangyákat kérte meg, hogy a sár alól hordják ki a kavicsot. A hangyák ismerték őt, hiszen egyforma rendből valók voltak: kicsik, de sokan. Estére a kerék kiszabadult. A molnár a kerítés mögül nézte, és attól fogva köszönéskor megemelte a sapkáját, még ha Jankót nem is mindig látta meg a kalap szélén.

A baj akkor jött, amikor három tolvaj a szomszéd erdőből a falu gabonáját kezdte dézsmálni. Éjjel jöttek, zsákot töltöttek, és mire a kutya ugatni kezdett, már a fák között voltak. A bíró tanácsot hirdetett. A nagy legények mind azt mondták, ők majd elbánnak a tolvajokkal, de senki sem akart éjszaka a sötét úton állni.

– Én kimegyek – mondta Jankó.

Nevetés támadt, akkora, hogy a mécses lángja is megrezzent. Jankó megvárta, míg elcsendesednek.

– Nem ököllel megyek – mondta. – Fülelni megyek. Aki kicsi, az olyan résen is befér, ahol a tolvajok azt hiszik, csak a szél jár.

Az édesanyja egy mákszemnyi lámpást adott neki, az édesapja pedig a kabátja zsebében kivitte az erdő szélére. Jankó a zsákok nyomát követte. A tolvajok egy odvas tölgy alatt számolták a zsákmányt. Az egyik azt mondta, hajnalban visszajönnek a malomért is. A másik a kulcsot egy gyökér alá rejtette.

Jankó bemászott a kulcs gyűrűjébe, és amikor a tolvaj a zsebébe tette, ő vele ment. A barlangjuk nem barlang volt, hanem egy régi pásztorkunyhó, tele idegen zsákokkal. Jankó a kulcsot éjjel kilopta, a kunyhó ajtaját résnyire nyitotta, és a falu kutyáit egy morzsás ösvénnyel odacsalta. Nem ő harapott, nem ő kiabált. Csak annyit tett, hogy a tolvajok saját zárja az ő oldalukon csukódott be, a zsákok pedig a küszöbön maradtak, ahol a bíró emberei megtalálták.

Reggel a három tolvaj a kunyhóban ébredt, kulcs nélkül, és az ablakon át magyarázkodott. A gabonát visszaadták. A bíró Jankót kereste, hogy megjutalmazza, de Jankó addigra már a ló fülében ült, és azt magyarázta a jószágnak, hogy a barázda egyenesebb, ha nem sietnek.

– Nem kell jutalom – üzente a bírónak az édesapjával. – Elég, ha a molnár nem nevet, amikor egy kicsi szól.

A molnár nem nevetett. Sőt, a következő vásárra egy dióhéjnyi szekeret faragott Jankónak, négy gombkerékkel. Jankó udvariasan megköszönte, de a szekeret inkább a hangyáknak adta, mert azok több terhet vittek, mint ő. Ő maga a régi módon utazott: hol a kalapban, hol a virágszár tetején, ahonnan messzebb látott, mint a harangtoronyból a restek.

Télen, amikor a babindája lefagyott, Jankó egy gyapjúdarabba burkolózott, és a kemence padkáján mesélt. Elmondta a szüleinek, mit hallott a tolvajoknál: hogy a nagy zsákot is egy kis résen húzzák ki, ha senki sem figyel. Az édesanyja megsimította a mákszem sipkát.

– Mi csak egy babszemnyit kértünk – mondta. – Te egy egész falut hoztál rendbe.

Jankó elpirult, már amennyire egy babszem pirulhat.

– A falu hozta rendbe magát – felelte. – Én csak odafértem, ahová más nem.

Tavasszal újra kikelt a bab a küszöb alatt. Jankó a legfelső virágon ült, és irányította a vetést. Aki arra ment, először senkit sem látott. Aztán meghallotta a vékony hangot, és tudta, hogy a legkisebb gazda már dolgozik. A tolvajok híre eljutott a szomszéd vármegyébe is, de a faluban attól fogva éjjel is nyugodtan aludt a gabona. A kutya csak akkor ugatott, ha Jankó megkérte, hogy a nyulat terelje el a vetéstől.

Az édesapja egyszer mégis megkérdezte:

– Nem szeretnél nagyobbra nőni?

Jankó a tövisbotjára támaszkodott.

– Ha megnőnék, nem férnék a kulcsba – mondta. – És akkor ki hallgatná ki, merre viszik a másét? Maradok babszem. Innen is ellátok a tisztességig.

Így éltek, amíg csak a bab ki nem kelt minden tavasszal. A dióhéj szekér a hangyák útján kopott el, a mákszem sipka meg a sublótban várta a következő telet. Babszem Jankó pedig, ha a szél a falu felé fújt, mindig a ló füléből köszönt a határnak, hogy a barázda egyenes legyen, a nevetés meg csak olyankor szólaljon meg, amikor jót nevetni érdemes.

Egy héttel a tolvajok után a vásárban elszabadult egy bárány. A kötele elszakadt, a jószág a szekerek között futott, a gazdája meg kiabált, de a nagy zajban a bárány csak ijedtebb lett. Jankó a kalap karimájáról a bárány hátára ugrott, megfogta a gyapjú egy szálát, és halkan beszélt hozzá, ahogy a lóhoz szokott. A bárány lelassított. Jankó a fülébe mondta, merre van a gazda köténye, mert annak a szélén só szaga volt, a bárány pedig a sót jobban szerette, mint a futást. Amikor a gazda a karjába vette, Jankót majdnem a zsebébe söpörte.

– Ki irányított? – kérdezte.

– Aki elfért a fülében – felelte Jankó, és már a kalapján volt az apjának.

A gazda egy ezüstgombot akart adni. Jankó nem fogadta el. Azt kérte, a vásárban hagyjanak egy tálka vizet a kicsi portékáknak is, ne csak a lovaknak vályút. A bíró másnap kirakatta a tálkát. A verebek, a hangyák és egy nagyon elégedett babszemfiú ittak belőle, ki-ki a maga módján.

Hazafelé Jankó elmondta az édesanyjának, hogy a bátorság nem mindig hangos. A bárány is akkor nyugodott meg, amikor valaki végre nem utána kiabált, hanem mellé ült. Az asszony ezt megjegyezte, és attól fogva, ha a faluban perlekedtek, előbb egy tálka vizet tett az asztalra. Különös módon a vita hamarabb véget ért. Jankó a kenyér mellett ült, a morzsánál is kisebben, és elégedetten hallgatta, hogy a házban csend van, a jóféle csend, ami a munka után jön.

Tél derekán a patak befagyott, és a malom kereke megállt. A molnár most már maga jött el Jankóért, sapkáját a kezében fogva. A jég alá szorult egy ág, azt kellett volna kiemelni, de a léken csak egy keskeny rés nyílt. Jankó lemászott a molnár ujjáról, a résen át a jég alá bújt, és a tövisbotjával arrébb piszkálta az ágat, amíg a víz újra utat talált. A kerék megindult, először lassan, aztán a régi döcögéssel. A molnár lisztet küldött a házhoz, nem jutalmul, hanem mert a malom megint őrölni tudott, és a szegények lisztje is ott várt a zsákban. Jankó a lisztporban hagyott egy babszemnyi lábnyomot a molnár küszöbén, hogy legyen bizonyíték: a kicsi munka is munka. Az édesanyja ebből a lisztből sütött először olyan kenyeret, amelynek a héja is ropogott. Jankónak egy morzsát tettek a dióhéjba. Azt mondta, ennyi elég, a többi legyen holnapra, mert a holnap is kér enni.