A só

Volt egyszer, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, élt egy hatalmas birodalom kellős közepén egy bölcs és igazságos király. Ennek a királynak három gyönyörű lánya volt, akiket a szemefényénél is jobban szeretett. A legidősebb lányt Arankának hívták, mert a haja úgy ragyogott, mint az arany. A középső lány neve Gyöngyvér volt, hiszen bőre olyan fehér volt, mint a legszebb igazgyöngy. A legkisebb lány pedig a Marika nevet kapta, és ő volt a legkedvesebb, legszelídebb mind közül.

A király már öreg volt, és sokat gondolkodott azon, hogy melyik lányára hagyja majd a királyságot. Egy napon magához hívatta mind a három lányát a trónterembe, ahol a napsugarak bearanyozták a drága szőnyegeket és a fényes márványoszlopokat.

– Édes lányaim – szólt a király mély, dörmögő hangon –, szeretném tudni, mennyire szerettek engem. Mondjátok meg őszintén, mit éreztek az édesapátok iránt!

Aranka, a legidősebb, büszkén lépett előre. Aranyszínű ruhája suhogott, ahogy meghajolt:

– Édesapám, úgy szeretlek téged, mint az aranyat! Az arany a legdrágább kincs a világon, és te vagy nekem a legdrágább!

A király elégedetten bólintott, és az udvari emberek helyeslően suttogtak. Aztán Gyöngyvér lépett elő, gyöngyökkel díszített ruhájában:

– Édesapám, én úgy szeretlek téged, mint a drágaköveket! A rubinok, smaragdok és gyémántok szépsége sem ér fel a te értékeddel!

A király még elégedettebb lett, és büszkén simogatta meg hosszú, fehér szakállát. Végül a legkisebb lányhoz, Marikához fordult, akit titokban a legjobban szeretett:

– És te, kicsi lányom? Te mennyire szeretsz engem?

Marika szelíden mosolygott, és egyszerűen, őszintén felelte:

– Édesapám, én úgy szeretlek téged, mint a sót.

A trónteremben hirtelen néma csend lett. Az udvari emberek döbbenten néztek össze. A király arca vörössé vált a dühtől:

– Mint a sót?! – kiáltotta. – A só közönséges és olcsó! Mindenütt megtalálható! Ezzel akarod kifejezni a szeretetedet?!

– De édesapám – próbálta magyarázni Marika –, a só nélkülözhetetlen...

– Hallgass! – ordította a király. – Gyalázat! A nővéreid aranyhoz és drágakövekhez hasonlítanak, te pedig sóhoz?! Takarodj a szemem elől! Többé nem vagy a lányom!

Szegény Marika sírva fakadt, de a kemény szívű király nem hallgatott rá. A lány kénytelen volt elhagyni a palotát, egyetlen batyuval a hátán. Ment, mendegélt hegyeken és völgyeken át, sírt is eleget, míg végül egy távoli királyságba érkezett.

Itt egy gazdag kereskedő házába került szolgálni. A kereskedő felesége hamar megszerette a szorgalmas, kedves lányt, és úgy bánt vele, mintha saját gyermeke lenne. Marika főzni tanult a konyhában, és hamar kiderült, hogy csodálatosan ízletes ételeket készít.

Közben odahaza a király napról napra szomorúbb lett. Hiányzott neki a legkisebb lánya, de büszkesége nem engedte, hogy visszahívja. Egy napon aztán súlyosan megbetegedett. Ágynak esett, és az orvosok tehetetlenül álltak az ágya mellett.

– Semmit sem tudunk tenni – mondták. – A király nem akar enni. Minden étel ízetlen neki.

Végül egy bölcs öregasszony jelent meg a palotában:

– Csak egyetlen dolog gyógyíthatja meg a királyt – mondta. – Egy olyan étel, amelyet igaz szeretettel készítenek neki.

A hírt kikiáltották az egész országban, és eljutott a távoli királyságba is, ahol Marika szolgált. A lány szíve összeszorult, amikor meghallotta, hogy az édesapja haldoklik.

– Haza kell mennem – mondta a kereskedő feleségének. – Talán tudok segíteni.

Visszatért a szülőfalujába és beállt a királyi konyhába, ahol senki sem ismerte fel. Azt mondta, hogy ő tudja meggyógyítani a királyt. Egész nap főzött: készített illatos levest, finom húsokat és ínycsiklandó süteményeket. De egyetlen ételbe sem tett egy csipet sót sem.

A vacsorát bevitték a király szobájába. Az öreg király, aki már napok óta nem evett, megkóstolta a levest – és undorodva félretolta.

– Mi ez? – kérdezte gyengén. – Ez ízetlen! Olyan, mintha fű lenne!

Megkóstolta a húst – az is ízetlen volt. A sütemény – az is.

– Hiányzik belőlük valami fontos – sóhajtotta a király.

Ekkor nyílt az ajtó, és belépett Marika. Letérdelt az édesapja ágya mellé:

– Édesapám, a só hiányzik belőlük. A só az, ami nélkül minden étel íz nélküli. Pont úgy, ahogy én is szeretlek téged – egyszerűen, de nélkülözhetetlenül. A só nem drága és nem csillogó, de nélküle az élet üres és ízetlen.

A király szeméből könnyek csorogtak, ahogy megértette, milyen bölcs és igaz volt a legkisebb lánya válasza.

– Bocsáss meg nekem, kicsi lányom! – könyörgött. – Nem értettem meg a szavaidat, de most már tudom: az igazi szeretet nem a csillogó szavakban rejlik, hanem az egyszerű, mindennapi törődésben.

Marika megbocsátott az édesapjának, és attól a naptól kezdve a király ételeibe mindig került egy csipet só. A király meggyógyult, és boldogan élt tovább a lányaival. Marika lett a legbölcsebb tanácsadója, és amikor a király meghalt, ő örökölte a királyságot – mert ő tudta a legjobban, mi az igazi érték az életben.

A palota konyhájában pedig azóta is minden szakács külön gonddal ügyel a sóra, és ha valaki megkérdezi, miért olyan fontos ez az egyszerű fehér kristály, elmesélik neki Marika és a király történetét.