A kiskakas gyémánt félkrajcárja

Volt egyszer, hol nem volt, a falu legszélén egy apró ház, amelynek a teteje már meghajlott, mint egy öreg kalap. Abban a házban egy néni élt, akit mindenki csak Kapros néninek hívott, mert a kertjében több kapor nőtt, mint fű. A néninek nem volt se tehene, se lova, csak egyetlen kiskakasa. A kakas neve pedig Pirinkó volt, mert a taréja úgy piroslott, mintha reggelente maga a nap kölcsönözte volna neki a színét.

Pirinkó nem afféle henye jószág volt. Hajnalban ő ébresztette a nénit, délben a kapu tetejéről figyelte az utat, estére pedig a küszöbre ült, és addig nem aludt el, amíg Kapros néni be nem zárta az ajtót. A néni morzsát szórt neki, a kakas meg cserébe úgy őrizte a házat, mintha vár lett volna, nem vályog.

Egy őszi reggelen Pirinkó a szemétdombon kapirgált. Kaparintott egyet, kettőt, hármat, és a csőre valami keményhez koccant. Nem kavics volt az, nem is üvegcserép. Egy félkrajcár feküdt a hamuban, de olyan, amilyet a néni még soha nem látott: a lapja gyémántként villant, ha ráesett a fény.

– Kotkodács! – kiáltotta Pirinkó, és a félkrajcárt a küszöbre gurította.

Kapros néni a kötényébe fogta. A szeme könnyes lett, de nem a kapzsiságtól, hanem a megkönnyebbüléstől. A kamrában már csak egy marék liszt volt, a fazékban meg egy szem hagyma.

– Ebből kenyeret veszünk, Pirinkó – mondta halkan. – És neked egy marék tiszta búzát.

Alig mondta ki, amikor az úton porfelhő támadt. Egy idegen úr lovagolt arra, drága köpenyben, mögötte két szolgával. Messzi országból jött, és úgy nézett mindenre, mintha az övé volna, még a kerítésléc is. Meglátta a néni tenyerében a csillogó félkrajcárt.

– Az enyém – mondta, mintha parancsot adna. – A birodalmamban minden ragyogó dolog a kincstárba való.

– De uram, a kakasom kaparta ki a saját udvarunkon – felelte Kapros néni.

A szolgák nem hallgatták végig. Kikapták a félkrajcárt, nyeregbe pattantak, és elvágtattak. A néni a kapufélfának dőlt. Pirinkó viszont nem sírt, mert a kakasok másképp bánnak a bánattal. Felborzolta a tollát, megköszörülte a torkát, és azt mondta, emberi szóval, ahogy a mesében a bátor állatok szokták:

– Visszahozom. Te csak tedd fel a fazékban a vizet. Estére kenyérillat lesz a házban.

Azzal nekiiramodott az útnak. A lába apró volt, a szíve nem. Át a hídon, át a tarlón, át egy olyan erdőn, ahol a szél a leveleket úgy forgatta, mint a pénzt a tenyérben. Estére egy nagy palotához ért. Az ablakokban arany fény égett, az őrök dárdája meg olyan hosszú volt, hogy Pirinkó a hegyük alatt is elfért volna.

– Kotkodács! A félkrajcáromat kérem! – kiáltotta a kapuban.

Az őrök nevettek. Az idegen úr az erkélyről lenézett, és a félkrajcárt a két ujja között pörgette.

– Ha kell, gyere érte – mondta gúnyosan. – De előbb hadd lássuk, mit bír egy kakas.

Intett, és a szolgák egy mély kútba dobták Pirinkót. A víz hideg volt és fekete. Más kakas ijedtében kapálózott volna. Pirinkó viszont nagy levegőt vett, és inni kezdett. Ivott, ivott, míg a kút fenekén csak a nedves moha maradt, a víz pedig mind a begyében lötyögött, mint egy tele kulacs. Akkor felrepült a vödörláncon, és újra a palotaudvaron termett, csöpögő tollal, egyenes taréjjal.

– A félkrajcámat – ismételte.

Az úr most már mérges lett. A konyhára vitette, ahol a kemencében vadul ropogott a tűz. Belehajították Pirinkót a parázs közé. A kakas nem sikoltott. Kinyitotta a csőrét, és a kút vizét a lángokra fújta. A tűz sziszegve elaludt. Pirinkó a meleg hamuban megrázta magát, és egy szem parazsat is lenyelt, hadd legyen nála meleg, ha éjjel fázna.

– A félkrajcáromat – mondta harmadszor is, udvariasan, de határozottan.

Akkor az úr egy kamrába záratta, ahol egy egész raj méh dühöngött, mert a mézesbödönüket arrébb tolták. A méhek Pirinkóra szálltak. Ő viszont sorra bekapta őket, nem kegyetlenül, hanem úgy, ahogy a mese engedi: a begyébe gyűlötte a zümmögést, mint más a gombot a zsebébe. Amikor a kamra elcsendesedett, kopogtatott a szárnyával az ajtón.

– Készen vagyok. Most már a kincstárba vigyetek, mert oda rejtettétek, ami nem a tiétek.

Az úr azt hitte, a kakas elfáradt. Bevitték a terembe, ahol ládák álltak, tele ezüstkanállal, selyemmel és pénzzel. A gyémánt félkrajcár egy bársonypárnán hevert, a többi kincs között, mintha ő is rablott holmi volna.

Pirinkó akkor rákezdte. A begyéből először a maradék vizet spriccelte a szolgák lába elé, azok elcsúsztak. Aztán a parazsat fújta egy üres réztálcába, hogy a fénye megijessze az őröket, de a palotát fel ne gyújtsa. Végül kieresztette a méheket, azok zümmögve körbetáncolták a termet, és mindenki az ablak felé szaladt. Pirinkó felkapta a félkrajcárt, a szárnya alá csúsztatta, és kirepült a kéményen, mielőtt bárki utána kapott volna.

Hazáig nem állt meg, csak a hídon ivott egy kortyot a patakból, mert a saját vizét már elhasználta. Kapros néni a küszöbön ült, a liszteszsák üresen lógott a kampón. Amikor meglátta a kakast, felállt, és a köténye sarkával megtörölte a szemét.

– Hazahoztad.

– Hazahoztam – mondta Pirinkó. – De többet nem kérek a szemétdomból. Elég volt egy igaz félkrajcár.

Másnap a néni kenyeret vett, a pék meg egy marék búzát adott ráadásul, mert hallotta, milyen kakas őrzi azt a házat. A félkrajcárból még egy új kapuütköző is futotta, hogy az ajtó ne csapódjon a szélben. Pirinkó a kapu tetején ült, és ha idegen úr közeledett, hangosabban kukorékolt, mint máskor. Az idegen úr pedig, amikor hazaért a méhek nélkül maradt kincstárába, állítólag attól fogva mindent kétszer megnézett, mielőtt elvett volna valamit, ami a porban csillog.

Kapros néni esténként ugyanabból a tálból evett, mint azelőtt, csak már volt a levesben krumpli is, nemcsak hagyma. Pirinkónak a búzaszemeket a küszöbre szórta, és mindig azt mondta:

– Nem a gyémánt a kincs, te kis tollas. Az a kincs, aki érte elmegy, és vissza is hozza.

A kakas erre csak egyet kukkantott, mintha szerénykedne, pedig jól tudta, hogy igaza van a néninek. A gyémánt félkrajcár a sublótban pihent, egy tiszta kendőben. A házban meg újra meleg lett a kenyér, és a kapor a kertben tovább nőtt, mintha mi sem történt volna.

Itt a vége, fuss el véle. Ha arra jársz, a kapunál állj meg, és hallgasd: hajnalban még mindig Pirinkó szava veri fel a falut, és egyetlen szem búzáért sem hagyja, hogy a néni egyedül ébredjen. Útközben, még a palota előtt, egy kisfiú állította meg Pirinkót. A gyerek egy üres kosarat cipelt, és azt kérdezte, nem látta-e a bátyja elveszett sapkáját. Pirinkó nem látta, de a kisfiúnak megmutatta, merre csörgedezik a patak, mert a gyerek szája ki volt száradva. A kisfiú megköszönte, és egy madzagot kötött a kakas lábára, nem fogolyként, hanem hogy a tövis le ne horzsolja, ha az erdőben fut. A madzag estig kitartott, aztán magától leoldódott. Pirinkó később mindig eszébe jutott: a félkrajcárt egyedül hozta haza, de egy korty útbaigazítás nélkül talán el sem éri a palotát. Azóta, ha a faluban valaki eltéved, a kakas a kerítésről arra kukorékol, amerre a helyes út van. Kapros néni nevet rajta, a szomszédok meg már megszokták, hogy Pirinkó néha jobb iránytű, mint a templomtorony.