Fehérlófia

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy fehér ló. De ez nem afféle közönséges jószág volt, amilyen a szomszéd portáján kérődzik: táltos volt, ereje s tudása több, mint bármelyik földi állaté.

Egy szép napon ez a csodálatos fehér kanca kisfiút szült, s ahogy illik, tejével táplálta. Hét esztendeig szopott az anyja tejéből a gyermek, s az az erő, ami abból a tejből belé szállt, olyan volt, amilyet ember fia még sosem kapott. Tizennégy esztendős korára már nem akadt nála erősebb egész addig ismert világon – se innen, se azon a hetedhét országon túl.

Fehérlófiának hívták, hisz honnét is máshonnét eredt volna.

Egy reggelen az anyja odaállt elé, s a szeme – mert a táltos lónak is beszédes szeme volt – komolyan csillant.

– Fiam – mondta a fehér ló –, itt az idő, hogy világgá menj. Három királylányt raboltak el a sárkányok, s vitték le magukkal az alvilágba. Eredj, s hozd fel őket a napvilágra.

Fehérlófia nem kérdezett vissza. Elindult, ahogy a mesebeli hősök szoktak: se hátra nem nézve, se meg nem állva, míg az útja meg nem hozta, amit hoznia kellett.

Nem is kellett sokáig mennie, hogy társakra leljen. Elébe került egy ember, aki a fákat úgy tépte ki gyökerestül, mintha csak gyomot gyomlálna – őt Fanyűvőnek hívták. Aztán jött egy másik, aki a sziklákat morzsolta szét puszta ökle között, mintha kavicsok volnának – ő volt Kőmorzsoló. S végül a harmadik, aki a vasat úgy gyúrta-hajlította, ahogy más ember a kenyértésztát – őt Vasgyúrónak nevezték.

Négyen mentek hát tovább, s a föld dobbant a lépteik alatt, míg egyszer csak egy hatalmas lyukhoz nem értek, ott, ahol a föld szinte önmagába roskadt. Az a lyuk egyenest az alvilágba vezetett.

– Én megyek le! – mondta Fehérlófia, s a hangja nem remegett.

A három társ hosszú kötelet font, s azon eresztették alá, lassan, egyre mélyebbre, míg a napvilág is elmaradt fölötte. Odalent három birodalom várta: az egyik rézből, a másik ezüstből, a harmadik színaranyból ragyogott.

Az első birodalom kapujában egy háromfejű sárkány állt őrt. Fehérlófia neki sem futott, csak megragadta, s egyetlen elszánt rántással letépte mind a három fejét. Belülről, a réz-fényű teremből kisírt szemű, ám hálás királylány borult a nyakába.

A második birodalomban egy hatfejű sárkány várt rá, s ez már nem engedett olyan könnyen. Fehérlófia keményen küzdött, izzadva, léptenként hátrálva s megint előre törve, de végül ezt a szörnyeteget is földre terítette.

A harmadik birodalom kapujában azonban egy tizenkét fejű sárkány tornyosult, s ehhez fogható ellenféllel Fehérlófia még nem találkozott. Napokig tartott a viadal. Talpa alatt engedett a föld, térdig süppedt bele az erőlködéstől, de nem hátrált. Egyetlen végső, minden erejét összeszedő csapással lesújtott, s a tizenkét fej egyszerre hullott a porba.

Mind a három királylányt felküldte hát a kötélen, egyiket a másik után. De amikor ő maga akart felkapaszkodni, a társai – akikben addigra elhatalmasodott az irigység – elvágták a kötelet.

Fehérlófia visszazuhant a mélybe.

Sokáig bolyongott az alvilág sötétjében, de nem adta fel a reményt. Egyszer egy hatalmas griffmadár fészkére bukkant, épp akkor, amikor egy kígyó kúszott felfelé a fa törzsén, hogy a fiókákat felfalja. Fehérlófia habozás nélkül közbelépett, s megölte a kígyót, mielőtt kárt tehetett volna bennük.

Mikor az anyagriff hazatért, s megtudta, mi történt, hálásan fordult Fehérlófiához.

– Amit értem tettél, azt visszaadom – mondta a griffmadár. – Ülj a hátamra, felviszlek a napvilágra.

S valóban felvitte, egészen a föld színéig.

A három hűtlen társat, amint kiderült az árulásuk, elűzték, s többé nem látta őket senki. Fehérlófia pedig feleségül vette a legkisebb, arany birodalombeli királylányt, s boldogan éltek, míg meg nem haltak.