A rút kiskacsa

Nyár volt, és a napsugarak beragyogták a szép vidéket. A réten egy kacsamama ült a fészkén, és türelmesen melengetett öt nagy tojást.

Végre elkezdtek kikelni a kiskacsák. Egyik tojás a másik után tört meg, és szép kis sárga kiskacsák bújtak elő.

– Szip-szip-szip! – csipogták.

– Milyen szépek vagytok! – örvendezett az anyakacsa.

De az ötödik tojás, ami a legnagyobb volt, nem akart megrepedni. A kacsamama várt és várt. Végül ez a tojás is megrepedt, és egy nagy, szürke kiskacsa mászott ki belőle.

– Hát te ki vagy? – kérdezte döbbenten az anya. – Sokkal nagyobb és szürkébb vagy, mint a testvéreid!

A nagy, szürke kiskacsa szomorúan nézett körül. A többi kiskacsa csúfolni kezdte:

– Nézd, milyen rút! Milyen csúnya! Nem is hasonlít ránk!

A kacsamama elvitte a kiskacsáit a baromfiudvarra, ahol a többi állat élt. A tyúkok, kacsák és libák mind-mind csúfolták a szürke kiskacsát.

– Milyen ronda! – gágogtak a libák. – Takarodj innen! – kotkodácsolták a tyúkok.

Még a saját testvérei is elfordultak tőle. Egyedül az anyakacsa sajnálta kicsit, de nem tudta megvédeni.

A rút kiskacsa nagyon boldogtalan volt. Egy éjszaka elszökött a baromfiudvarról, és elindult a nagyvilágba.

Az erdő szélén vadkacsákat talált. De azok is elzavarták:

– Olyan rút vagy, hogy még mi sem akarunk veled barátkozni!

Aztán egy viskóhoz ért, ahol egy öregasszony élt egy macskával és egy tyúkkal. Az asszony befogadta, mert azt hitte, tojásokat fog tojni. De a kiskacsa nem tojt, ezért a macska és a tyúk kicsúfolták.

– Tudsz tojást tojni? – kérdezte a tyúk. – Tudsz dorombolni? – kérdezte a macska.

A kiskacsa semmit sem tudott ezekből. Szomorúan elhagyta a viskót is.

Az ősz beköszöntött, a levelek lehullottak, és egyre hidegebb lett. A rút kiskacsa egyedül úszkált egy tóban, ahol gyönyörű fehér madarakat látott a magasban repülni. Hosszú nyakuk és hófehér tolluk volt.

– Bárcsak én is olyan szép lennék! – sóhajtott a kiskacsa.

A tél nagyon hideg volt. A tó befagyott, és a kiskacsa majdnem belefagyott a jégbe. Egy paraszt megtalálta és hazavitte. A meleg konyhában felengedett, de a gyerekek ijesztgetni kezdték, és a kiskacsa ijedtében felborított mindent. Kimenekült a házból, és valahogy átvészelte a telet.

Végre eljött a tavasz. A napsugarak melegíteni kezdték a földet, a madarak énekeltek.

A kiskacsa – aki most már naggyá nőtt – úszkált a tavon. Három gyönyörű fehér madár szállt le mellé. Ugyanolyanok voltak, mint azok, akiket ősszel látott az égen.

– Hattyúk! – gondolta. – Milyen szépek! Biztosan elzavarnak, mert rút vagyok.

Lehorgasztotta a fejét – és meglátta a víz tükrében a saját képét.

De nem egy csúnya, szürke madarat látott! Egy gyönyörű, fehér hattyú nézett vissza rá, hosszú, kecses nyakkal és hófehér tollazattal!

– Ő is hattyú! – kiáltották a másik hattyúk. – Gyere, úszkálj velünk!

A fiatal hattyú alig hitte el a szerencséjét. Végig hattyú volt, csak még nem nőtt fel! Boldogan úszott az új barátaival.

A tó partján gyerekek álltak, és elragadtatva kiáltották:

– Nézzétek, az új hattyú a legszebb mindközül!

A fiatal hattyú boldogabb volt, mint valaha. Most már tudta: nem számít, hogy hol születsz – csak az számít, hogy milyen leszel felnőttként. És ő a világ legszebb madarává vált.