Az állhatatos ónkatona

Volt egyszer huszonöt ónkatona, mindegyik egyforma, mindegyik büszke. Egy öntőformából készültek, és puskát tartottak a vállukon.

Egy kisfiú kapta őket ajándékba. Amikor kinyitotta a dobozt és felállította a katonákat, kiderült, hogy az utolsónak nem volt elég ón, és csak egy lába lett. Mégis olyan szilárdan állt az egy lábán, mint a többiek a kettőn.

A játékos asztalon sok más játék is volt. Egy papírból készült kastély állt ott, és az ajtajában egy gyönyörű táncosnő. A táncosnő is papírból készült, és a kék ruhája aranylemezekkel volt díszítve. Az egyik lábát a magasba emelte – olyan magasra, hogy az ónkatona nem is látta.

„Ez a lány nekem való!" – gondolta az ónkatona. – „Ő is egylábu, mint én!"

Egész éjszaka a táncosnőt nézte. A lány mozdulatlanul állt az ajtóban, és ő mozdulatlanul őrizte.

Reggel a kisfiú odatette az ónkatonát az ablakhoz. Fújt a szél – vagy talán egy manó tette –, és az ónkatona kiesett az utcára. Fejjel lefelé esett, a bajonettje beszorult a kövek közé.

Elkezdett esni az eső. Két fiú talált rá:

– Nézd, egy ónkatona! Csináljunk neki csónakot!

Újságpapírból csónakot hajtogattak, beletették az ónkatonát, és belerökték a vízelvezető csatornába. A csónak sebesen száguldott a vízzel.

Az ónkatona remegett, de mozdulatlanul állt, és előre nézett. A katona nem mutathat félelmet!

A csatorna egyre sötétebb lett. Egy hatalmas vízipatkány kiáltott rá:

– Van útleveled? Mutasd az útleveledet!

Az ónkatona nem felelt. A csónak gyorsabban száguldott, és a patkány lemaradt.

A csatorna végén a víz zuhogva szakadt le egy mély csatornába. Az ónkatona lezuhant. A papírcsónak szétázott és elsüllyedt. Az ónkatona a víz alá került.

Egy nagy hal jött arra, és bekapta az ónkatonát.

A hal gyomrában sötét volt és szűk. De az ónkatona mozdulatlan maradt. „Gondolnom kell a gyönyörű táncosra!" – mondta magának.

Időktek. Aztán egyszer csak vakító fény! A hal evés közben mozgott, és az ónkatona meglátta, hogy egy konyhában van. A szakácsnő szétnyitotta a halat:

– Nézzenek oda! Egy ónkatona!

A szakácsnő felismerte a kisfiú katonáját. Visszavitte a játékos szobába. Ott volt a papírkastély, és az ajtóban a táncosnő – még mindig az egyik lábán állt.

Az ónkatona boldogan nézett rá. A táncosnő visszanézett. Nem szóltak, mert a játékok nem beszélnek, de a szemeik mindent elmondtak.

Ekkor a kisfiú – talán a manó súgta neki – felkapta az ónkatonát és bedobta a kandallóba. A lángok magasra csaptak. Az ónkatona érezte a meleget, és tudta, hogy elolvad. De nem mozdult, és a táncosnőre nézett.

Hirtelen az ajtó kinyílt, és a huzat felkapta a papírtáncosnőt. Egyenesen a tűzbe repült, az ónkatona mellé – és pillanatok alatt elhamvadt.

Reggel, amikor a szolgálólány kitakarította a hamut, egy kis ónszívet talált. A táncosnőből csak az aranylemez maradt meg, és az is megfeketedett.

De az ónszív és az aranylemez együtt feküdtek a hamuban – örökre együtt.