Jancsi és Juliska

Egy szegény favágó élt az erdő szélén két gyermekével: Jancsival és Juliskával. Az édesanyjuk már régen meghalt, és az apjuk újra megházasodott. A mostohaanyjuk azonban gonosz és önző asszony volt.

Abban az évben nagy éhínség sújtotta a vidéket. Alig volt mit enni, és a mostoha egyre dühösebben nézett a gyerekekre.

Egy éjszaka Jancsi nem tudott aludni, és véletlenül meghallotta, ahogy a mostoha beszél az apjukhoz:

– Nincs elég ennivalónk. Holnap vidd ki a gyerekeket az erdő mélyére és hagyd ott őket!

Az apa tiltakozott, de a mostoha addig zsörtölődött, amíg végül beleegyezett. Jancsi visszasomfordált az ágyba, és reggel elmesélte húgának, mit hallott.

– Ne félj, Juliska! – mondta bátran. – Kitalálok valamit.

Éjszaka, amikor mindenki aludt, Jancsi kiosont a házból. A holdvilág fényében megcsillantak a fehér kavicsok az út mentén. Jancsi teli rakta a zsebét fehér kavicsokkal, és visszament aludni.

Másnap reggel a mostoha felkeltette őket:

– Menjetek az apátokkal fát vágni az erdőbe!

Az erdő felé menet Jancsi elmaradt a többiektől. Minden néhány lépésnél leejtett egy fehér kavicsot, hogy megjelölje az utat.

Az erdő mélyén az apa tüzet rakott nekik, és azt mondta, várják meg, amíg visszajön. De soha nem jött vissza. Juliska sírt, de Jancsi vigasztalta:

– Nézd, Juliska! Amikor felkel a hold, hazavezetnek minket a kavicsok!

Éjszaka a kavicsok megcsillantak a holdfényben, és a gyerekek könnyedén hazataláltak. A mostoha dühtől tajtékzott, de az apa örült, hogy a gyerekei épségben vannak.

Néhány hét múlva azonban a mostoha újra rávette az apát, hogy vigye el a gyerekeket. Ezúttal bezárta Jancsit, hogy ne tudjon kavicsokat gyűjteni.

Másnap reggel a mostoha egy-egy szelet kenyeret adott nekik. Jancsi nem evett belőle, hanem morzsaként szórta el az úton, hogy megjelölje az utat hazafelé.

Amikor az apjuk ismét otthagyta őket az erdőben, Jancsi büszkén mondta Juliskának:

– Ne aggódj! A kenyérmorzsák hazavezetnek minket!

De jaj! Amikor a hold felkelt, a morzsák sehol sem voltak – a madarak mind megették!

A két gyermek három napig bolyongott az erdőben. Éhesek és fáradtak voltak, amikor egy tisztáson megpillantottak valamit, amitől elállt a lélegzetük.

Egy ház állt előttük, de nem közönséges ház volt ez! A falai mézeskalácsból készültek, a tetejét színes cukorkák díszítették, az ablakokat átlátszó cukorlapok alkották.

A gyerekek annyira éhesek voltak, hogy rögtön nekiláttak. Jancsi letört egy darabot a tetőből, Juliska az ablakból majszolt.

Hirtelen egy vékony hang hallatszott a házból:

– Ki rágja a házamat, ki nyeli a falaimat?

A gyerekek válaszoltak:

– Csak a szél, nem egyéb, csak a szél, égi vendég!

És tovább ettek. Az ajtó kinyílt, és egy nagyon öreg, görnyedt asszony lépett ki belőle. A gyerekek megijedtek, de az öregasszony kedvesen mosolygott:

– Gyertek be, édes gyerekek! Adok nektek enni és helyet, ahol aludhattok!

A gyerekek boldogan mentek be. Az öregasszony pompás vacsorát tálalt nekik: tejet, palacsintát, almát és diót. Aztán puha ágyba fektette őket.

De az öregasszony valójában gonosz boszorkány volt! A szeme rossz volt, de az orra csodálatos – messziről megérezte az emberhúst. A mézeskalács házat azért építette, hogy odacsalja a gyerekeket.

Másnap reggel a boszorkány megragadta Jancsit, és bezárta egy ketrecbe.

– Téged majd meghizlallak és megesszék! – rikoltotta.

Juliskát szolgálónak tartotta meg. A szegény lány kelletlenül főzött minden nap finom ételeket a bátyjának, hogy a boszorkány meghizlalja őt.

Minden reggel a boszorkány odament a ketrechoz:

– Nyújtsd ki az ujjadat, Jancsi! Hadd lássam, mennyit híztál!

De Jancsi okos volt. Egy vékony csontot dugott ki a rácson. A boszorkány, aki alig látott, mindig a csontot tapogatta meg:

– Ejnye, még mindig sovány vagy! – dohogott.

Négy hét telt el. A boszorkány végül elvesztette a türelmét:

– Elég volt a várakozásból! Juliska, gyere, fűts be a kemencébe! Megsütöm a bátyádat, akár kövér, akár sovány!

Juliska meggyújtotta a tüzet a kemence alatt. A boszorkány a kemencéhez lépett:

– Bújj be, lányka, nézd meg, elég forró-e már!

Juliska rögtön megértette, hogy a boszorkány őt is meg akarja sütni. Így felelt:

– Nem tudom, hogyan kell. Mutassa meg, kérem!

A boszorkány dühösen mordult:

– Ostoba lány! Nézd, ilyen egyszerű!

Bedugta a fejét a kemencébe. Juliska nem habozott – hátulról meglökte a boszorkányt, aki beleesett a tüzes kemencébe. Juliska gyorsan becsapta az ajtót.

Ezzel vége volt a gonosz boszorkánynak.

Juliska kiszabadította Jancsit a ketrecből. A boszorkány házában rengeteg aranyat és drágakövet találtak. Megtöltötték a zsebeiket, és elindultak hazafelé.

Hosszú út után végre hazaértek. Az apjuk sírt örömében, amikor meglátta őket. A mostoha időközben meghalt. Az aranynak köszönhetően a család soha többé nem éhezett.

Jancsi és Juliska boldogan éltek az apjukkal, és soha nem tévedtek el többé az erdőben.