Csipkerózsika

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl élt egy király és egy királyné, akik mindennél jobban áhítoztak egy gyermek után. Évről évre reménykedtek, imádkoztak, várták a jó hírt, de a gyermekáldás konokul elkerülte a palotát, s a hosszú várakozás lassan szomorúsággá keseredett a szívükben.

Egy verőfényes napon, amikor a királyné egyedül sétált a palota kertjében, s gondolataiba merülve nézte a tavacska csillogó vizét, hirtelen egy apró béka ugrott elé a part füves szélén, s szeme csillámlott, mintha tudna valamit.

– Ne szomorkodj, királyném! – szólalt meg a béka, s a hangja olyan komoly volt, hogy a királyné megtorpant, szíve felívelt a mellkasában. – Mielőtt az esztendő véget érne, kislányod fog születni!

A királyné alig mert hinni a fülének, hiszen ki hallott még arról, hogy egy béka jövendőt mondjon? Ám a jóslat szóról szóra beteljesült. Az év végén gyönyörű kislány jött a világra, akinek bőre olyan lágy és rózsás volt, mint a frissen nyílt rózsaszirom. A király boldogságában akkora ünnepséget rendezett, amilyet a királyság még sosem látott – zenekarok játszottak, a vigasság olyan volt, mintha az égből szállt volna alá.

Meghívta az egész országot, s velük együtt a birodalom bölcs tündéreit is, hogy áldásukkal ajándékozzák meg a kisbabát. Tizenhárom tündér élt akkoriban a királyságban, ám a királynak csak tizenkét arany tányérja volt, s így, akaratlanul is, az egyik tündért kifelejtették a meghívottak közül – senki sem gondolt rá, hogy ez végzet lehet.

Az ünnepségen a tündérek egymás után járultak a bölcső elé, s mindegyikük egy-egy csodálatos ajándékot rejtett a kisbaba jövőjébe. Az első szépséget adott neki – mély, ősi szépséget –, a második kedvességet, a harmadik bölcsességet, a negyedik bájos énekhangot. S így tovább, sorban, ahogy illik – minden szó egy-egy szál lett a lány sorsában.

Éppen a tizenegyedik tündér mondta el a maga áldását, amikor az ajtó hatalmas robajjal kivágódott, s a terembe hideg huzat tört be, mintha a tél magával érkezne. A küszöbön a meg nem hívott, tizenharmadik tündér állt. Arca sápadt volt a dühtől, szemeiből szikrák pattantak, s a kiáltozása olyan hevesen hallatszott, hogy a csecsemő felkacagott a bölcsőben – mintha nem értene.

– Ezt kaptam hát azért, mert kifelejtettetek! – kiáltotta rekedt, dühös hangon. – Halljátok az átkomat: a királylány tizenötödik születésnapján megszúrja magát egy orsóval, és holtan esik össze!

Azzal kegyetlen kacajjal sarkon fordult, és eltűnt, ahogy jött – mintha sötétség nyelte volna el. A király és a királyné rémülten kapták karjukba az újszülöttet, s a terem néma csendbe dermedt, ahol alig egy pillanattal előbb még vidámság és öröm volt. Ekkor lépett elő a tizenkettedik tündér, aki még nem mondta el a maga áldását.

– Nem tudom teljesen feloldani az átkot – szólt szelíden, megnyugtató hangon –, de enyhíthetek a súlyán. A királylány nem hal meg, csupán száz esztendeig fog aludni, mint aki hosszú, meleg álomban pihen. S egy királyfi csókja lesz az, ami majd felébreszti.

A király, hogy mindenáron megvédje a lányát, nyomban megparancsolta, hogy az egész országban égessenek el minden orsót és rokkát. Attól a naptól fogva senki sem fonhatott többé a birodalomban, se szegény, se gazdag.

Múltak az évek, s a királylány szépen felcseperedett. Olyan bájos, okos és jószívű lett, mintha valóban tündérek áldották volna meg egytől egyig. A palota minden lakója szerette, s ahol csak megjelent, mosoly költözött az arcokra.

Tizenötödik születésnapján a királylány kíváncsian barangolt a palota addig ismeretlen, eldugott termeiben. Egy öreg toronyhoz ért, ahol keskeny csigalépcső kanyargott fölfelé a homályba, s szívében egy titkos vonzalom húzta őt felfelé. Kíváncsiságtól hajtva felmászott a lépcsőn, s egy apró, poros szobácskába jutott, ahol az évek porai szállingóztak a szűk ablaknyíláson átszűrődő fényben.

Odabent egy öregasszony üldögélt, s valami olyasmit csinált, amit a királylány még sosem látott: fonalat font egy rokka mellett, ügyes kézzel, halkan zümmögve, mintha szívből énekelt volna.

– Mit csinálsz, öreganyó? – kérdezte a királylány kíváncsian, közelebb lépve.

– Fonok, kedvesem – felelte az öregasszony mosolyogva, s hangja olyan keserű-édes volt, mintha mézből és méregből öntötték volna. – Szeretnéd kipróbálni?

A királylány mit sem sejtett a veszélyről, s szívében csak a kíváncsiság lángja égett. Kinyújtotta a kezét, megfogta az orsót – és abban a pillanatban megszúrta vele az ujját. Alighogy a vércsepp kicsordult, mély, varázslatos álomba merült, s ott terült el a padlón, az öreg szoba homályában, arcán csendesen mosolyogva, mintha szép álmot szőtt volna magának.

De nem csupán ő aludt el. A palota minden lakója egyszerre álomba szenderült: a király és a királyné a trónjukon ülve; a szolgák a konyhában kanál nélkül maradt kézzel; a lovak az istállóban állva, nyakukra hajtva fejüket; s még a kutyák is az udvaron, mozdulatlanul, mintha csak megállt volna maga az idő a szívükben. A tűz a kandallóban abbahagyta a lobogást, a szél megállt a levegőben, mintha az idő is visszatartotta volna a lélegzetét – a világ egy pillanatra megszűnt élni.

A palota köré ezután sűrű tüskebokor sarjadt, amely évről évre magasabbra kúszott, míg végül teljesen elrejtette az épületet a világ szeme elől – védelmezve vagy fogva tartva, már senki sem tudta biztosan. A messze földön csak annyit rebesgették, hogy valamikor élt itt egy alvó királylány, akit Csipkerózsikának neveztek, s hogy valaki majd legyőzi a töviseket érte.

Sok bátor királyfi próbált utat vágni a tövisek sűrűjében, ám a tüskék olyan szorosan fonódtak egymásba, s oly élesek voltak, hogy egyikük sem jutott át rajtuk épségben – sokan maradtak ott, sérülten, kudarcot vallva.

Száz esztendő telt el így. Egy napon egy fiatal, bátor királyfi meghallotta a legendát a szépséges, alvó hercegnőről, s elhatározta, hogy útnak indul, hogy megtalálja – nem félelem, hanem szeretet hajtotta őt előre.

Amikor a palota rejtekéhez ért, különös dolog történt vele: a tüskék, amelyek addig minden lovagot feltartóztattak, hirtelen virágokká változtak, s szép csendben utat nyitottak előtte – mintha várták volna őt, mintha ő volna az, akire az átok várt. A királyfi félelem nélkül áthaladt közöttük, s belépett a csendes, mozdulatlan palotába, ahol még az idő is aludt.

Végigment az alvó szolgák és alvó állatok között, elhaladt az alvó király és királyné mellett, s végül megtalálta azt a keskeny tornyot, ahol Csipkerózsika feküdt.

A királylány olyan szép volt álmában, hogy a királyfi szíve hevesebben kezdett verni a mellkasában – mintha nem álomban járt volna, hanem egy varázslat közepén. Óvatosan lehajolt, és gyengéden megcsókolta azt a szépséges arcot, mely száz éve nem mozdult, de most, a csók pillanatában, arcára mosoly költözött.

Csipkerózsika abban a pillanatban kinyitotta a szemét, s álmosan, de boldogan mosolygott a fölé hajoló királyfira – mintha egy hosszú szép álomból ébredt volna fel, nem száz évből. Ugyanabban a szempillantásban az egész palota felébredt körülöttük: a tűz újra lobogni kezdett a kandallóban, a szolgák folytatták félbehagyott munkájukat, s a kutyák vidáman ugatni kezdtek az udvaron – mintha maga az idő kezdett volna újra dobogni, mint egy szív.

A király és a királyné boldog könnyekkel ölelték magukhoz a lányukat, s vele együtt a királyfit is, s abban a pillanatban megértették, hogy az ígéret teljesedett, s a szeretet végül minden tövist legyőz. Hamarosan hatalmas esküvőt rendeztek, mely még szebb volt az első ünnepségnél, s a királyfi és Csipkerózsika ezután boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A gonosz tündérről pedig attól a naptól fogva soha többé nem hallott senki – mintha az átok vele együtt szétszóródott volna a sötétségben.