Hófehérke és a hét törpe

Réges-régen, amikor a tél fehér hótakaróba bugyolálta a világot, és a hópelyhek úgy hulltak alá az égből, mint megannyi apró csillag, egy királyné üldögélt a kastély hideg ablakánál, és varrogatott. Az ablak kerete fekete ébenfából készült, s úgy csillogott a hó fényében, mint az éjszaka maga. A királyné szorgalmasan öltögetett, ám egyszer csak megszúrta az ujját, és három meleg vércsepp hullott alá, éppen a fehér hóra.

Ahogy ott nézte a pirosat a fehéren, a fekete ébenfakeretben, a szíve egy pillanatra megtelt a szépségtől és a vágyakozástól, és halkan, imásan felsóhajtott:

– Bárcsak lenne egy lányom, akinek bőre fehér, mint ez a hó, ajka piros, mint ez a vér, és haja fekete, mint ez az ébenfa!

Telt-múlt az idő, s a kívánság különös módon valóra vált. Egy gyönyörű kislány született, olyan, amilyennek a királyné álmodta: bőre hófehér, ajka vérpiros, haja hollófekete. Hófehérkének nevezték el, és aki csak ránézett, elmosolyodott.

Ám a szülés a királyné életébe került, és a király egy idő után újra megnősült. Az új királyné szépséges volt, valóban, de a szíve hideg maradt, akár a jég, és a büszkeség sosem hagyta nyugodni. Volt egy varázstükre, amelyhez minden áldott nap odalépett, és megkérdezte:

– Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a világon?

A tükör évekig ugyanazt felelte:

– Te vagy a legszebb, királyném, nincs szebb nálad a világon.

A királyné ilyenkor elégedetten bólintott, és tovább élte az életét, mit sem sejtve, hogy odakint, a kastély vastag falain túl, Hófehérke évről évre szebbé cseperedik. Egy napon aztán, amikor a tükör elé állt, más választ kapott:

– Szép vagy, királyném, ez igaz, de Hófehérke százszor szebb!

A királyné arca elvörösödött a dühtől, s a féltékenység mérge azon nyomban szétáradt a szívében. Nem tudott többé nyugodni. Magához hívatott egy vadászt, és megparancsolta neki, hogy vigye ki Hófehérkét a legmélyebb erdőbe, és ott végezzen vele.

A vadász engedelmeskedett, és bevezette a lányt a fák közé. Ám amikor ránézett arra az ártatlan, szelíd arcra, a keze megremegett, szíve végighasadt, és képtelen volt megtenni, amire utasították.

– Fuss, kedves gyermekem! – suttogta neki. – Fuss, és soha ne térj vissza a palotába!

Hófehérke egyedül maradt a rengetegben. Félelmében futni kezdett, szíve őrülten verdítve a mellén, ágak közt bukdácsolva, tüskék végigkaparászva a húsán, mígnem teljesen kimerülten megpillantott egy aprócska házikót a fák rejtekében. Olyan pici volt ez a ház, mintha kifejezetten gyermekeknek építették volna.

Bekopogott, de senki sem felelt. Óvatosan benyitott, és ámulva nézett körbe. Odabent hét apró ágyacska sorakozott, hét apró szék és hét apró tányér az asztalon. Hófehérke annyira éhes és fáradt volt, hogy evett egy keveset minden tányérból, ivott egy kortyot minden pohárból, majd sorra kipróbálta az ágyakat is. A hetedik éppen ráillett, és ő – végre, végre biztonságban – nyomban mély, óvó álomba merült.

Estefelé hazatértek a házikó lakói: hét törpe, akik napközben a közeli hegyekben aranyat és drágakövet bányásztak. Alighogy beléptek, észrevették, hogy valaki járt a portájukon.

– Ki feküdt az ágyamba? – kérdezte az első törpe csodálkozva. – Ki evett a tányéromból? – hökkent meg a második. – Ki ivott a poharamból? – morogta a harmadik, s a többiek is sorra felfedezték a kis rendetlenséget.

Amikor rátaláltak az alvó Hófehérkére, egy pillanatra mind elaléltak a csodálattól. Olyan szép volt még az alvó arca is, hogy nem merték felébreszteni, inkább csendben hagyták aludni tovább.

Reggel Hófehérke felriadt, és első ijedtségében szinte megdermedt a hét apró embertől. Ám a törpék olyan kedvesen fogadták, hogy hamar megnyugodott, és sorra elmesélte nekik szomorú történetét, könnyekkel a szemében.

– Maradj velünk! – ajánlotta a legidősebb törpe. – Főzhetsz, takaríthatsz nekünk, mi pedig cserébe megvédünk a gonosz királynétól.

Hófehérke hálásan elfogadta az ajánlatot. Minden reggel, mielőtt munkába indultak, a törpék óva intették:

– Vigyázz magadra! Senkit ne engedj be a házba! Bizton tudhatod, hogy a gonosz királyné keresni fog téged.

Eközben a palotában a királyné ismét a tükör elé állt:

– Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a világon?

A tükör így felelt:

– Szép vagy, királyném, ez igaz, de az erdőben, a hegyen túl, a hét törpénél Hófehérke él, és ő százszor szebb!

A királyné ekkor döbbent rá, hogy a vadász becsapta őt. Elhatározta hát, hogy immár saját kezűleg végez a lánnyal. Vén banyának öltözött, és egy mérgezett almát készített: az egyik fele csábítóan piros volt és halálos méreggel átitatva, a másik fele zöld és teljesen ártalmatlan.

Az álruhás királyné elvánszorgott a törpék házikójáig, és bekopogtatott:

– Almát tessék! Szép, piros almát!

Hófehérke óvatosan kikémlelt az ablakon:

– Nem szabad senkit beengednem – felelte.

– Nem is kell beengedned – nyugtatta meg a banya. – Innen az ablakból is megkóstolhatod!

Azzal beleharapott a zöld felébe, hogy megmutassa, nincs benne semmi ártalmas. Hófehérke megnyugodott, és elfogadta a piros almát – mely szép és csábító volt. Alighogy beleharapott, azon nyomban, mint egy lezuhant madár, élettelenül rogyott a földre.

A gonosz királyné kárörvendve sietett haza, és amikor a tükörhöz lépett, végre azt a választ kapta, amire annyira vágyott:

– Te vagy a legszebb, királyném!

Este hazaérve a törpék ráleltek a mozdulatlan Hófehérkére. Zokogtak és jajveszékeltek felette, szíveik megtörten, de hiába próbálták felébreszteni. Olyan gyönyörű volt még holtan is, hogy képtelenek voltak a föld alá temetni. Ehelyett üvegkoporsót ácsoltak neki, és felvitték a hegy csúcsára, ahol bárki megcsodálhatta.

Múltak a hónapok, évek. Egy napon egy királyfi vetődött arra, és megpillantotta az üvegkoporsóban nyugvó, csodaszép leányt. Első látásra beleszeretett, és könyörögve kérte a törpéket, engedjék, hogy magával vigye a koporsót, mert nélküle élni sem tudna tovább.

A törpék megesett szívvel beleegyeztek. Ám ahogy a szolgák a vállukon cipelték a koporsót, az egyikük megbotlott egy gyökérben. A hirtelen rázkódástól a mérgezett almadarab kiugrott Hófehérke torkából – és a lány abban a pillanatban felnyitotta a szemét!

A királyfi boldogan megkérte a kezét, Hófehérke pedig örömmel igent mondott. Az esküvőre a gonosz királynét is meghívták, mit sem sejtve. Amikor azonban meglátta a menyasszonyt, azonnal ráismert Hófehérkére, és a tomboló düh azon nyomban végzett vele.

Hófehérke és a királyfi ezután boldogan éltek, míg meg nem haltak. A hét törpe pedig gyakran ellátogatott hozzájuk, és a fiatal pár mindig szeretettel fogadta hűséges barátait – azokat, kik első veszélyben azt választották, hogy szeressenek.