Az ördög és a szegény ember

A réten túl, egy düledező házban élt egy szegény ember, akit mindenki csak Jóska gazdának hívott, pedig a földje inkább kavics volt, mint kert. Egy este, amikor a fejszéje nyele is eltört, leült a határdombra, és kifakadt:

– Ha maga a manó jönne segíteni, annak is adnék vacsorát!

A szót elvitte a szél. A sötétből egy kis szarvas figura lépett elő, patás, de nem ijesztő: a sipkája félrecsúszott, a farka bojtja pedig egy bogáncsba akadt. Ő volt a környék ördögöcskéje, aki a mesékben a kapzsiakat ijesztgeti, a szegényeket meg néha munkára fogadja, hátha ő jár jól.

– Hallottam – mondta. – Megművelem a földedet. A termés felét kérem. Te választod meg, a tetejét vagy a gyökerét.

Jóska a bajszát húzgálta. Okos ember volt, csak szegény.

– Legyen a tiéd, ami a föld felett nő – mondta.

Tavasszal répát vetett. Az ördög öntözött, kapált, még dúdolt is, mert a munka eleinte tetszett neki. Ősszel Jóska a répát húzta fel. A zöld szár az ördögé lett, a kövér gyökér a gazdáé. Az ördög a szárat rágcsálta, és morcosan köpködte.

– Jövőre én kérem a gyökeret – mondta.

Jóska búzát vetett. Az ördög megint dolgozott, most már gyanakodva. Aratáskor a kalász Jóskáé lett, a gyökér meg egy marék csimbók, amit az ördög a zsákjába se tudott rakni. A farka bojtja dühében még jobban összegubancolódott.

– Harmadszor versenyezzünk – dörmögte. – Aki előbb ér a malomtól a folyóig, azé a ház.

Jóska tudta, hogy futásban nincs esélye. Hazament, és a feleségének elmondta. Az asszony egy nyulat tartott a kertben, mert a nyúl a gyerekeknek is öröm volt, meg a fűnyesedést is elvégezte. A nyúl neve Csípős volt, a lába meg gyorsabb, mint a pletyka.

– Engedd a nyulat – mondta az asszony. – Te meg kiabálj úgy, mintha a nyúl a te küldöncöd volna.

Reggel az ördög a malomnál feszített. Jóska a nyulat a tarisznyából eresztette, és utánakiáltott:

– Csípős, vidd hírül a folyónak, hogy mindjárt ott vagyunk!

A nyúl eliramodott. Az ördög futott utána, a sipkája leesett, a bojtja porzott. A folyónál a nyúl már a parton mosakodott. Az ördög lihegve megtámaszkodott a térdén.

– Ez nem emberfutás – panaszkodott.

– A versenyben nem volt megtiltva a küldönc – felelte Jóska. – A ház a mienk marad.

Az ördög még egy próbát kért, mert a büszkesége nagyobb volt, mint a szerencséje. Azt mondta, üljön ki Jóska egy zsák aranyért cserébe a padra, és bírja ki, hogy ő ijesztgeti. Jóska kiült. Az ördög fintort vágott, a szemét forgatta, a farkával a bokrot húzgálta. Jóska ásított.

– A múlt héten a szomszéd kecskéje ijesztőbb volt, amikor a káposztát ette – mondta.

Az ördög megsértődött, otthagyta a zsákot, pedig tele volt csak félig, kaviccsal kevert rézpénzzel, és eltűnt a határdomb mögött. A pénzből Jóska új fejszenyelet vett, a felesége meg egy fazék foltozót. A nyúl kapott egy egész káposztalevelet. A répa és a búza pedig az asztalra került, nem a manó zsákjába.

A faluban később azt mesélték, hogy Jóska az ördöggel cimborált. Ő mindig kijavította:

– Nem cimboráltam. Dolgoztatott, én meg odafigyeltem, mire mondok igent. Aki a föld felettit kéri, annak répalevél jár, ha répát vetettek. Ez nem varázslat. Ez vetés.

Az ördögöcske állítólag a szomszéd vármegyében próbálkozott újra, de ott már hallották Jóska történetét, és mindenki búzát vetett, amikor a gyökeret kérte. Az ördög végül kertésznek állt egy öregnél, aki mindent fele-fele osztott, tisztességesen, és a farkát sem hagyta bogáncsban. Így járt jobban, mint a furfanggal. Jóska házában pedig télen is volt kenyér, a nyúl a küszöb alatt aludt, és a fejsze nyele többé nem tört el, mert száraz fából, nyugodt kézzel faragták.

Jóska a verseny után sem ült a babérján. A répaföld szélén árok húzódott, esőben a víz a szomszéd vetését mosta. Az ördög, mielőtt eltűnt, a kapát a határdombon hagyta, mintha a munkát unná, az eszközt meg nem. Jóska a kapával árkot ásott, nem a manónak, hanem a víznek, hogy a szomszéd káposztája megmaradjon. A szomszéd, aki addig gyanakodott a manós mese hallatán, átjött, és szó nélkül segített emelni a rögöt. Délben az asszony kenyeret hozott ki mindkettőjüknek. A nyúl a káposztalevelet őrizte, de nem ette meg a másét, csak a sajátját, amit a kötényből kapott.

Este Jóska a félig rézpénzes zsákot a láda aljára tette. Nem vett belőle sem hintót, sem cifrább sipkát. Azt mondta, a pénz, ami ijesztgetésből maradt, csak szerszámra való, másra nem. A felesége egyetértett. A gyerekek, mert addigra egy kisfiú is nőtt a háznál, a nyulat simogatták, és azt kérdezték, igaz-e, hogy az apjuk az ördögöt kifutotta. Jóska a fiú fejére tette a kezét.

– Nem futottam ki – mondta. – A nyúl futott. Én azt választottam meg, mit vetek, és mikor hallgatok. Ezt jegyezd meg jobban, mint a szarvakat. A szarv csak a mesében fényes. A vetés a tányéron látszik.

A kisfiú másnap a kert végébe három szem búzát dugott, és a nyúlnak meghagyta, hogy a gyökeret ne kaparja ki. A nyúl engedelmeskedett. Ősszel a három szál kalász olyan egyenes volt, mintha vonalzóval húzták volna. Jóska egyet a szomszédnak adott, egyet a magtárba kötött emlékeztetőnek, a harmadikat a fiú süthette meg a tenyerében, játékból, amíg a tűzhelyen a valódi kenyér sült. Az ördögöcske, ha messziről vissza is nézett, a füstöt látta csak, és a füst egyenes volt, mint a kalász. Nem jött vissza többet. A ház ajtaja viszont attól fogva könnyebben nyílt, mert a zsanért is megolajozták abból a csendes pénzből, ami a félelem helyén maradt.

A következő tavaszon a bíró is kikocsizott a határra, mert hallani akarta, igaz-e a manó. Jóska nem tagadta a történetet, de a répát is megmutatta, sorban, tisztán. A bíró megkóstolt egy szálat, nyersen, ahogy a gazdák szokták, és bólintott. Azt mondta, a falunak nem a szarvaktól kell félnie, hanem attól, ha valaki a más földjét ígéri oda. Jóska erre a kapanyelet nyújtotta, a bíró meg nem vette el, csak nevetett. A fiú a kerítésről nézte, és este a három búzaszál közül a magtárba valót külön kötötte. Az anyja a kenyér héjából adott neki, és azt mondta, a furfang csak addig ér valamit, amíg a szomszéd káposztája is megmarad. Jóska a padon ült, a nyúl a lábánál, és a határdomb csendes volt. Se sipka, se bojt. Csak a szél, és a vetés, ami tudta a dolgát.

A fiú a nyúl fülébe súgta, hogy a verseny nem hencegés. A nyúl a fülét forgatta, mintha értené, és a káposztafelé ballagott, nem a malom felé. Jóska ezt látva elnevette magát, először az egész történetben igazán. A nevetés bent maradt a kertben, nem a határdombon, és ez így volt rendjén.

A kert végében a három búzaszál közül a legvékonyabb is megért, és Jóska azt a szálat tette a fiú sapkájába, emlékeztetőnek, hogy a kis termés is termés.