Aranyhaj (Rapunzel)

Réges-régen egy szegény házaspár élt egy kis házban, amelynek ablaka egy gyönyörű kertre nézett. A kert egy varázslónőé volt, akit mindenki félt a faluban.

Az asszony gyermeket várt, és egyetlen dolgot kívánt: rapunzelt, azt a különleges salátafélét, amely a varázslónő kertjében nőtt. Napról napra nézte az ablakból, és egyre betegebb lett a vágytól.

A férj végül elhatározta, hogy bármi áron szerez rapunzelt a feleségének. Éjszaka bemászott a kertbe, és tépett egy marék salátát.

De a varázslónő elkapta:

– Hogy mered meglopni a kertemet?!

A férfi könyörgött:

– Kérem, a feleségem haldoklik, csak a rapunzel segíthet rajta!

A varázslónő ravaszul elmosolyodott:

– Jól van, vidd el a salátát. De cserébe nekem adod a gyermeket, amikor megszületik!

A férfi annyira félt, hogy beleegyezett. Amikor a kislány megszületett, a varázslónő elvitte és Rapunzelnek nevezte el.

Rapunzel gyönyörű gyermek volt, aranyszínű, ragyogó hajjal. Tizenkét éves korában a varázslónő egy toronyba zárta az erdő közepén. A toronynak nem volt ajtaja, sem lépcsője – csak egy ablak a csúcsán.

Amikor a varázslónő látogatni akarta, a torony aljáról kiáltott:

– Rapunzel, Rapunzel, ereszd le a hajad!

Rapunzel kieresztette az ablakon aranyszínű, hosszú haját, és a varázslónő felmászott rajta.

Az évek teltek. Rapunzel egyedül élt a toronyban, és csak a varázslónő társaságát ismerte. Szépséges hangja volt, és sokat énekelt, hogy elűzze a magányt.

Egy napon egy királyfi lovagolt az erdőben, és meghallotta Rapunzel énekét. A hang olyan gyönyörű volt, hogy közelebb ment. Meglátta a tornyot, de nem talált bejáratot.

Másnap visszatért, és elrejtőzött egy bokor mögött. Látta, ahogy a varázslónő kiáltja:

– Rapunzel, Rapunzel, ereszd le a hajad!

A királyfi megértette a titkot. Amikor a varázslónő elment, ő is a torony alá állt:

– Rapunzel, Rapunzel, ereszd le a hajad!

Rapunzel leeresztette a haját, és a királyfi felmászott. A lány eleinte megijedt az idegentől, de a királyfi kedvesen beszélt hozzá, és elmesélte, mennyire megérintette az éneke.

Ettől kezdve a királyfi minden nap meglátogatta Rapunzelt. Egyre jobban megszerették egymást, és a királyfi megkérte a lány kezét.

– Szeretnék kiszabadulni! – mondta Rapunzel. – De hogyan juthatok le a toronyból?

– Hozzál nekem selyemfonalat minden alkalommal – mondta a királyfi. – Abból létrát szövök, és azon lemászol.

Így is történt. A királyfi minden látogatáskor hozott egy szál selymet. A létra lassan készült.

De egy nap Rapunzel véletlenül elszólta magát a varázslónőnek:

– Miért vagy te olyan nehéz? A királyfi sokkal könnyebben mássza meg a hajamat!

A varázslónő dühösen ordított:

– Elárultál! Megcsaltál!

Fogta a haját Rapunzelnek, és levágta. Aztán száműzte a lányt egy távoli pusztába, ahol egyedül, szomorúan élt.

Aznap este, amikor a királyfi jött, a varázslónő kötötte ki a levágott hajat az ablakból. A királyfi felmászott – és a varázslónővel találta magát szembe.

– Rapunzel örökre elveszett számodra! – kacagott a varázslónő, és lelökte a királyfit a toronyból.

A királyfi nem halt meg, de beleesett egy tüskebokorba, amely kiégette a szemét. Ettől fogva vakon bolyongott az erdőben.

Évekig kóborolt. Végül véletlenül arra a pusztára tévedt, ahol Rapunzel élt. A lány felismerte őt, és sírva a nyakába borult.

Könnyei ráhulltak a királyfi szemére – és a könnyek varázslata visszaadta a látását!

A királyfi elvitte Rapunzelt a saját királyságába, ahol feleségül vette. Boldogan éltek együtt, és soha többé nem féltek a gonosz varázslónőtől, aki egyedül maradt a tornyával.