A vasorrú bába

Az erdő szélén, ahol a ösvény elvékonyodik, állt egy ház, amelynek a kéménye mindig füstölt, pedig ritkán főztek benne rendes vacsorát. A ház asszonyát vasorrú bábának hívták, mert az orra olyan kemény és görbe volt, mint a kemencevas. Nem szerette a vendéget, a nevetést sem, és ha gyerekek tévedtek a kerítéséhez, beparancsolta őket sepregetni, mintha a saját udvara a világ közepe volna.

Egy testvérpár, Panni és Peti, gombát keresett aznap. Az édesanyjuk meghagyta, hogy a nagy tölgynél forduljanak vissza. A tölgyet azonban moha nőtte be, ők meg egy másik fát hittek határnak. Mire észbe kaptak, a vasorrú bába állt előttük, kosárral a karján.

– Eltévedtetek – mondta, és a hangja recsegett, mint a száraz gally. – Nálam van seprű, meg víz, meg munka. Aki dolgozik, az nem éhezik. Aki nyafog, az a padláson tölti az estét.

Panni megfogta Peti kezét. Nem sírtak. Beléptek, mert az erdő sötétedett, és a bába ajtaja legalább fényt mutatott. A házban minden ferdén állt: a szék rövid volt, az asztal hosszú, a tükör pedig csak az orrot mutatta, mintha a bába mást nem akarna látni magából.

– Panni, te a padlót seperd – parancsolta. – Peti, te a kutat járd, amíg a vödör meg nem telik. Én addig a kemencét őrzöm. Reggel, ha rend van, hazavihettek egy kosár gombát. Ha nincs rend, maradtok, amíg a rend meg nem tanul titeket.

A gyerekek dolgoztak. Panni úgy sepert, hogy a por a küszöbig ért, nem a szőnyeg alá. Peti a kútnál lassan húzta a kötelet, és a vödörbe egy kavicsot is ejtett, hogy hallja, mikor ér feneket a víz. A bába a kemence mellett bóbiskolt, az orra minden lélegzetre megkoppant a vaslapon. Kop, kop. A hangtól Peti majdnem nevetett, de Panni a szájára tette az ujját.

Éjfélkor a bába horkolni kezdett. A horkolás olyan volt, mint a fújtató. Panni a seprűt a sarokba támasztotta, Peti a teli vödröt az ajtó elé tette, hogy ha a bába utánuk jön, előbb a vízben lépjen, és felébredjen a saját házában, ne az erdőben. A kosár gombát, amit a bába ígért, nem vitték el. Ami nem az övék, azt nem emelik fel, még sietve sem.

Az ösvényt a hold mutatta, vékonyan. A nagy tölgyet most megismerték a moha alatt is, mert Peti egy szalagot kötött rá délben, amikor még azt hitték, arra fordulnak. A szalag megvolt. Hazáig azon futottak. Az édesanyjuk a kapuban állt, a lámpás a kezében remegett.

– Többé nem a szó szerint vett fánál fordultok – mondta, amikor megölelte őket. – A szalagnál. És ha egy idegen munkát ad, előbb megkérdezitek, hazamehettek-e éjszakára.

Reggel a vasorrú bába a vödörben találta a saját papucsát. Mérges volt, de a padló tiszta, a vödör tele, a gyerekek sehol. A tükörbe nézett, és most először nem csak az orrát látta, hanem a szemét is, ami fáradt volt. A kosár gombát kivitte a nagy tölgyhez, és a szalag alá tette. Nem írt cédulát, mert írni nem szeretett. A gomba viszont ott volt.

Panni és Peti az édesanyjukkal mentek érte, fényes nappal. A bába a fák közül nézte, és nem szólt. Panni mégis köszönetet mondott hangosan, a levegőnek, hadd hallja, aki a fák mögött áll.

– A padló tiszta marad, ha sepri az ember – kiáltotta. – De a gyereket nem tartja bent a seprű.

A bába az orrát morzsolta, ami most is vas volt, a szíve meg egy kicsit kevésbé. Attól fogva, ha eltévedt gyerek kopogott, adott neki vizet, megmutatta a szalagos tölgyet, és nem parancsolt sepregetést éjszakára. A kemence tovább füstölt, a tükör továbbra is ferde volt, de a vödör a kútnál maradt, nem az ajtó csapdájaként. Panni otthon elmesélte, hogy a bátorság néha annyi, hogy az ember rendet hagy maga után, és mégis hazamegy. Peti hozzátette, hogy a kavics a vödörben jó találmány, mert megmondja, meddig ér a kötél. Az édesanyjuk mind a kettőt megjegyezte. A szalagot a tölgyön hagyták, hadd lássa más is, merre a falu.

Másnap reggel Panni korán kelt, és a szalagot megigazította a tölgyön, mert a szél meglazította a csomót. Peti egy marék mogyorót vitt, hátha útközben megéheznek. Nem a bába házához mentek, csak a tisztásig, hogy lássák, a gombakosár üres-e. Üres volt. A helyén egy sima kő feküdt, rajta egy vasdarab, nem fegyver, inkább egy kis kampó, amilyennel a vödröt akasztják a kútra. Peti felismerte: a bába kútján lógott ugyanilyen.

– Visszavisszük – mondta Panni. – Aki a másét a fánál hagyja, annak vissza kell adni, még ha vasorrú is.

A ház most nappal kisebbnek látszott. A bába a kertben állt, és egy tyúkot próbált beterelni, sikertelenül. A tyúk a kerítés résén mindig kifutott. Panni nem nevetett. A réshez guggolt, és egy követ tett oda, éppen a kampó mellé, amit hoztak. A tyúk megállt, mert a rés eltűnt. A bába az orrát vakarta, és a kampót a helyére akasztotta.

– Nem kértem, hogy gyertek – mondta.

– Nem is maradunk – felelte Peti. – Csak a vasat hoztuk, és a tyúk magától döntött.

A bába egy bögre vizet tett a küszöbre. Most nem parancsolt. A gyerekek ittak, megköszönték, és a szalagos úton hazamentek, még dél előtt. Otthon az édesanyjuk gombalevest főzött abból, ami a tölgy alatt termett, nem a bába kosarából. Evés közben elmondták a tyúkot is. Az asszony bólintott.

– Aki a résen kiszökik, azt nem kiabálással tartják bent – mondta. – Kővel, ha a kerítés lyukas. Ez a bábára is igaz, nemcsak a tyúkra.

Egy hét múlva vihar jött. Panni és Peti a réten voltak, amikor az ég elsötétült. A legközelebbi tető a bába háza volt. Bekopogtak. A bába kinyitotta, morcosan, de beengedte őket a konyhába, nem a padlásra. A vihar a tetőt verte. Peti a vödröt tartotta, ahová a sarokból csepegett a víz. Panni a seprűt most önszántából fogta, mert a szél szemetet fújt be az ajtón. Amikor elállt az eső, a bába egy száraz kendőt adott Panni vállára.

– Hajnal előtt ne induljatok – mondta. – Az ösvény csúszik.

Megvárták a hajnalt, aztán indultak. A bába a kapuig kísérte őket, ami nála szinte ünnepnek számított. Az orra a reggeli fényben is vas volt, de a kezében egy mogyoró ázott, amit Peti elejtett, és ő felszedte. Peti zsebre tette. Otthon elmesélték, hogy a viharban sem tartotta őket fogva a ház, csak a józan ész. Az édesanyjuk a kendőt kimosta, és a következő vasárnap a tölgy ágára kötötte a szalag mellé, hadd száradjon, és hadd lássa a bába, hogy a kendő visszatalált a határhoz, nem a padlásra.

A faluban attól fogva így mondták a gyerekeknek: ha eltévedsz, keresd a szalagot. Ha vasorrúval találkozol, dolgozz rendesen, igyál, ha adnak, és gyere haza, amikor a út látszik. A bába háza megmaradt füstösnek, a tükör ferdének, de a tyúk többé nem szökött, a vödör a kampón lógott, és éjszaka a padlás üresen állt. Panni egyszer még visszanézett a dombról. A kémény füstje egyenesen szállt. Azt gondolta, a ház is tud egyenes lenni, ha a benne lakó egyszer kaput nyit a viharban, és utána el is engedi, akit beengedett.