A tizenkét hónap

Az erdő szélén egy mostoha két lányt küldött dolgozni, de nem egyformán. A nagyobbikat, Marit, januárban ibolyáért küldte a hóba, mert a vendégnek illatos csokrot igért, és a saját lányát nem akarta fáztatni. Mari a kendőjét a fejére kötötte, és elindult. A hó a bokáig ért. Ibolya sehol.

Egy tisztáson tűz égett, nagy tűz, és körülötte tizenkét figura ült, tizenkét hónap, mindegyik a maga korában. Január szakálla deres volt, Február a kezét melengette, Március a sarat verte a csizmájáról, április virágot tűzött a hajába. Május nevetett, Június a kalászát igazgatta, Július a naptól hunyorgott, Augusztus gyümölcsöt szeletelt. Szeptember a must szagát hozta, Október a levelet, November a ködöt, December egy kis fenyőágat tartott a térdén.

– Mit keresel a havon, leány? – kérdezte Január.

– Ibolyát – mondta Mari. – Nem magamnak. De ha nincs, hazamegyek, és megmondom az igazat.

A hónapok összenéztek. Április felállt, a helyére ült egy percre, és a hó a tisztás szélén visszahúzódott. Ibolya nyílt, három szál, nem több. Mari csak annyit szedett, amennyit kértek tőle, és a többit ott hagyta a tövön. Megköszönte a tüzet, a kenyerét megosztotta Decemberrel, mert annak a fenyőágán kívül kevés volt a tarisznyájában. A hónapok utat mutattak haza, a hóban egy száraz ösvényt.

A mostoha a három ibolyát a vendég elé tette, és rögtön epret kért, mert a vendégnek az is jutott eszébe. Mari tudta, hogy januárban nincs eper. Mégis visszament, nem a mostoha kedvéért, hanem mert a vendég egy beteg gyerek volt, aki epret emlegetett lázában. A tisztáson elmondta ezt Júniusnak. Június egy marék erdei szamócát adott, pirosat, és meghagyta, hogy a gyereknek jusson, ne a tál díszének. Mari így is tett. A gyerek evett, a láza alábbhagyott. A mostoha a maradékot a saját lányának akarta. Mari a tálkát a beteg párnája mellett hagyta.

Harmadszorra a mostoha almát kért, fényeset, télen. Mari Szeptemberhez fordult. Szeptember két almát adott, és azt mondta, a fának is kell a többi. Mari az egyik almát a gyereknek vitte, a másikat a hónapok tüzénél hagyta, hadd süljön meg, aki fázik. A mostoha mérgesen a saját lányát küldte, hozzon egy egész kötény almát, ibolyát és epret egyszerre.

A lány, Bori, a tisztásra talált, de a tűzhöz parancsolva ült le, a kenyerét nem osztotta meg, és azt kiabálta, hogy a hónapok siessenek. Január a havát visszafújta, nem haragból, inkább mert a tűz nem tűri a durva szót. Bori dideregve hazaszaladt, üres köténnyel. A mostoha a kendőjét ráterítette, és először nem Borit szidta, hanem magát, halkan. Mari a beteg gyerek homlokát törölte. A vendégség csendes lett, illatos a három ibolyától, és édes a néhány szem epertől.

A hónapok a tisztáson maradtak, ahogy mindig. Mari tavasszal visszament, most már nem kérni. Egy kosár rőzsét vitt a tűzhöz, és mindegyik hónapnak köszönt. Április megmutatta, hol nő az ibolya magától, ha senki sem tépi tövestül. Mari ezt a helyet megjegyezte, és a faluban elmondta, hogy a virágnak is van hónapja, nem kell a hó alól kényszeríteni. A mostoha többé nem igért téli epret. Bori a következő hidegben maga kötötte a kendőt Mari nyakába, mielőtt az a rőzsét vitte. A tisztáson a tűz ugyanúgy égett, tizenkét arccal, és aki illedelmesen kért, annak jutott annyi, amennyi a hónapban terem, se több, se kevesebb.

A beteg gyerek, Jancsi, tavaszra lábra állt, és Mari magával vitte a tisztás széléig, nem a tűzig, mert a hónapok tüzéhez csak az ül közel, akit hívnak. Jancsi az ibolya tövét nézte, és megígérte, hogy egy szálat sem tép le, csak megszagolja. Április a levelek közül intett, vagy a szél mozdult, Mari nem erősködött a magyarázattal. Hazafelé Jancsi a kendőjét Marié mellé akasztotta a kapuban, hogy száradjanak. A mostoha almát szeletelt, most már szeptemberig várva, és Bori a magokat a kert végébe dugdosta, hadd legyen saját fa, ne kérés.

Nyáron aszály jött. A kút vize megapadt. Mari nem epret kért Júniustól a vendégnek, hanem azt kérdezte a tisztáson, melyik hónap tud esőt. Július a napot félrehúzta egy felhővel, csak egy rövid zápor erejéig, éppen a kertig, nem a szomszéd határig, mert a szomszéd nem kért, és a hónapok a kéretlent nem öntik. Mari a záport vödörbe fogta, és a szomszédnak is vitt, kéretlenül, a sajátjából. A szomszéd másnap egy kanna vizet hozott vissza, pedig az övé még a kútban volt. Így lett a rövid esőből közös víz.

Bori egyszer egyedül ment a tisztásra, most már kenyérrel. Nem kiabált. Leült a tűz végétől, és Decembernek adta a nagyobb karéjt, mert emlékezett, hogy Mari szerint Decembernek kevés van a tarisznyájában. December a fenyőágat a karéj mellé tette, ajándékul, nem cserébe. Bori hazavitte az ágat, és a kapura tűzte. A mostoha megismerte, és nem szólt rá. Azt mondta vacsoránál, hogy a hónapokat nem kell legyőzni, elég velük egy asztalnál ülni, ha hívnak.

Ősszel Mari a két almát, amit Szeptember tanított, a kert fájáról szedte, nem a tisztásról. Az egyiket Jancsinak adta, a másikat a tűzhöz vitte, ahogy ígérte, még ha a fa már a sajátjuk is volt. A hónapok helyet szorítottak neki a rönkön. Január most nem deresedett, csak bólintott. Mari nem kért virágot. A rőzsét rakta a tűzre, és hallgatta, ki melyik munkáját dicséri a következő hónapban: ki a vetést, ki a befőzést, ki a hókotrást. Hazafelé a száraz ösvény akkor is megvolt, amikor sár volt, mert a hónapok a járókelőnek utat hagytak, ha az út nem taposta le a töveket.

A faluban a téli eper ígérete eltűnt a beszédből. Helyette azt kérdezték, melyik hónapban érik, ami a tálra kerül. Mari, ha a mostoha súgott is volna egy lehetetlent, hangosan megmondta volna, hogy nincs. A mostoha ezt a hangot megszokta. Jancsi a kapuban a kendők alatt nőtt, Bori a magokat öntözte, Mari a rőzsét kötötte. A tisztás tüze messziről egy pont volt a hóban, aztán a sárban, aztán a fűben, mindig ugyanott. Tizenkét hónap ült körülötte, és a leány, aki először csak három ibolyát mert elhozni, most már tudta, hogy a legszebb csokor az, amelyik a tövén marad, amíg rá nem ér a hava, a napja, vagy az esője.

Jancsi a következő télen már maga vitte a kisebb rőzseköteget, Mari csak a kötést igazította. A tisztás szélén megálltak, köszöntek, és nem léptek a virág helyére, pedig hó borította. Január a szakállába mosolygott. A hazaúton a kendőjük nem lett nehéz a kincstől, csak a melegtől, amit a tűz adott. A mostoha a kapuban forró teát tartott, három csészében. Bori a harmadikat Jancsinak adta először. A hónapok ezt nem látták, de a tea gőze ugyanabba az égbe szállt, ahol a tisztás füstje is elfogyott.

Mari a tea után a rőzse madzagját összehajtotta, hogy holnap se gabalyodjon. Jancsi a kapuból még egyszer a tisztás felé nézett. A füst már eloszlott, de a három csésze a konyhában egymás mellett hűlt, és ez is egyfajta hónap volt: a hazatérés hónapja, amelyik minden évszakban megérik.