A szorgalmas és a lusta lány

Egy házban két lány nőtt fel, nem édestestvérek, mégis egy kenyéren. A nagyobbikat Juliskának hívták, és a keze nyomán minden a helyére került: a korsó, a fonál, a kiskert. A kisebbet, Rózsát, a mostoha kényeztette, ezért Rózsa azt hitte, a munka másnak való. Az orsó Juliskánál surrogott, Rózsánál a sarokban aludt.

Egy reggel Juliska a kúthoz ment mosni. Az orsó kicsúszott a nedves ujjai közül, és a kút mélyére esett. A mostoha a küszöbről kiáltott:

– Ha beesett, hozd is fel! Addig haza ne gyere.

Juliska nem vitatkozott. Megfogta a vödör kötelét, és lemászott, ahogy a bátor lányok a mesében, óvatosan, fokonként. Lent nem víz fogadta, hanem egy kert, ahol az alma piros volt, a sütő meg azt kiabálta, hogy ég a kenyér. Juliska előbb a kenyeret húzta ki, aztán az almafát rázta meg, de csak annyira, hogy a sánta ág megszabaduljon a súlyától. Egy öregasszony ült a kerti padon, a feje reszketett, a szeme mégis tiszta volt.

– Éhes vagyok, lányom, és a hajam elfonatlan – mondta.

Juliska etette, a haját kifésülte, és nem kérdezte, merről kap jutalmat. Az orsót a pad alatt találta meg, szárazon, mintha várta volna. Az öregasszony egy almát adott neki.

– Harapd belé otthon – mondta. – És mondd meg a húgodnak, hogy a kút nem játék.

Juliska felmászott. Otthon a mostoha mérgesen nyitott ajtót, aztán elhallgatott, mert az alma belsejéből egy aranylánc gördült a köténybe, nem vastag, éppen csak annyi, amennyi a nyakba való. A mostoha szeme megvillant.

– Rózsa, te is ejtsd el az orsót – parancsolta.

Rózsa lement a kútba, de a kenyeret a sütőben hagyta, az almát a sánta ágról lerugdosta, és az öregasszony haját csak összefogta, nagyjából. Enni sem adott, mert sietett. Az öregasszony egy almát neki is adott, csendesen. Otthon Rózsa beleharapott, és a szájából nem lánc jött, hanem egy marék bojtorján, ami a hajába ragadt. A mostoha sikított. Rózsa sírt, inkább a szégyentől, mint a fájdalomtól.

Juliska nem nevetett. Kifésülte a húga haját, ahogy lent az öregasszonyét, türelemmel. A bojtorján egy része engedett. A mostoha a sarokban ült, és először nem parancsolt.

– A kút mind a kettőtöket látta – mondta Juliska. – A különbség nem az almában volt.

Másnap Rózsa maga kérte, hadd menjen vissza. Most kihúzta a kenyeret, felszedte az almát a földről, és az öregasszony haját rendesen befésülte, akkor is, ha a karja elfáradt. Jutalmul nem kapott aranyat. Egy sima orsót kapott, ami többé nem esett a kútba, mert a keze megtanulta fogni. Juliska a láncot nem hordta hetvenkedve. A nyakában pihent, a köténye alatt, és a fonáshoz feltűzte a haját, hogy ne akadjon bele.

A mostoha egy hétig keveset szólt. Aztán a kenyeret ő szelte, egyenlő karéjra. Rózsa a sarokról felvette a régi orsót, és a kúthoz nem küldte többé a nővérét egyedül. Ha mentek, együtt mentek, és a kötél mindig a napos oldalon lógott, hogy lássák, bírja-e. Az öregasszony a kertjében maradt, a sütő nem kiabált többet, mert valaki időben kihúzta a kenyeret. A faluban a lányokról azt mesélték, hogy az egyik aranyat hozott, a másik bojtorjánt. Juliska, ha hallotta, mindig hozzátette a végét: a bojtorján kijött, az orsó meg a kézben maradt. Az arany szép, de a haj, amit másnak kifésülnek, akkor is fényes, ha nincs rajta lánc.

A kút utáni héten vásár volt a szomszéd faluban. A mostoha azt akarta, hogy Juliska a láncot a nyakában vigye, hadd lássák. Juliska a láncot a sublótba tette, egy tiszta kendőbe, és inkább a fonott szalagot vitte eladni, amit a héten maga készített. Rózsa vele ment, most már a saját orsójával, és a kosárban két kenyér volt, az egyik a kút kertjének emlékére, a másik a hazai kemencéből. Az úton Rózsa megkérdezte, nem bánja-e, hogy neki csak orsó jutott.

– Az orsó minden reggel dolgozik – mondta Juliska. – A lánc csak áll. Ha választanom kellene újra, a kenyeret akkor is kihúznám, lánc nélkül is.

A vásárban egy asszony a szalagot megvette, és a lányokat a kútról kérdezte, mert a hír gyorsabban ment, mint ők. Juliska röviden válaszolt. Rózsa maga mondta el a bojtorjánt, pirulva, de egyenesen. Az asszony nem nevetett. Azt mondta, az ő házában is volt olyan lány, aki csak a második úton tanulta meg a sütőt. Adott nekik egy marék almát, közönségeset, ami nem rejtett sem aranyat, sem gazt. Hazafelé ezt ették. Az íze egyszerű volt, és jó.

Otthon a mostoha a sublótot nézte, mintha a lánc magától nőne. Nem nőtt. Juliska esténként tovább font, Rózsa mellé ült, és a saját fonalát igazgatta, ha gubancolódott. A mostoha egy este maga is fogta az orsót, rövid időre, és a fonal egyenetlen lett, de nem dobta el. Juliska megmutatta, hol lazítson az ujján. A három fonal estére egy kosárban találkozott, különböző ügyességgel, mégis egy helyen.

A kúthoz többé nem küldték őket büntetésből. Ha mégis lementek, mert a vödör kötele kopott, együtt ereszkedtek, és a kertben mindig hagytak egy karéj kenyeret az öregasszonynak, akkor is, ha ő a padon aludt. Az almafa ágát Juliska egy szalaggal kötötte fel, hogy ne roskadjon. Rózsa a lehullott almát szedte, most már a kosárba, nem rugdosva. Amikor felértek, a mostoha a kapuban várta őket, és a kendőt a vállukra terítette, mindkettőjükre ugyanazt, mert csak egy nagy kendőjük volt. Elfértek alatta.

Tél elején a fonálból sapka lett a szomszéd gyerekének, aki a vásárban didogott. Juliska a láncot egyszer sem adta el, pedig a mostoha egy nehéz héten szóba hozta. Azt mondta Juliska, a lánc az öregasszony ajándéka, nem áru. Inkább a szomszédnak vittek levest. A bojtorjános történetet a faluban még sokáig mesélték, de Rózsa addigra már nevetni tudott rajta, mert a haja tiszta volt, a keze meg dolgos. A kút vize lent továbbra is kertté vált annak, aki nem sietett. Annak, aki sietett, csak víz maradt, hideg és igaz. A lányok ezt nem magyarázták tovább. A munka reggelente magától elmondta, ki tanult a kútnál.

Tavasszal az öregasszony egyetlen egyszer feljött a kút pereméig, nem az egész testével, csak a hangjával, amit a vödör hozott fel. Azt kérdezte, megvan-e mind a két orsó. Juliska lekiáltotta, hogy megvan. Rózsa hozzátette, hogy a kenyér sem égett meg a héten. A vödör ezután közönséges vizet hozott, tiszta vizet, és a lányok abban mosták meg a kezüket, mielőtt a fonáshoz ültek. A mostoha a láncot a kendőben hagyta, és többé nem mérte a két lányt alma szerint. A házban a fonal illata erősebb lett, mint a vita. Ez volt a kút igazi vége: nem csoda, hanem egy reggel, amikor senkinek sem kellett lemásznia ahhoz, hogy rend legyen odafent.

A sublótos kendőt Juliska néha kirázta a napra, hogy a lánc ne feküdjön sötétben, aztán visszatette. Nem viselte. Elég volt tudni, hogy ott van, és hogy a kút kertjében a kenyér aznap sem égett meg.