A kis ködmön

A falu szélén élt egy lány, akit mindenki Ilonnak hívott, és akinek a ruhája egyetlen kis ködmön volt, báránybőr, viseltes, de meleg. Az édesanyja rég meghalt, a mostoha pedig a saját lányát selyembe öltöztette, Ilont meg a konyhára küldte. Ilon a ködmönt nem szégyellte. A bélését ő foltozta, apró öltésekkel, és a zsebében mindig volt egy kis kenyér a madaraknak.

Egyszer, amikor a patakparton mosott, egy öregasszony ült a kövön, a lába csupa sár. Ilon a ködmönjét terítette a kőre, hogy az asszony szárazon üljön, ő maga meg a vékony ingben vacogott, amíg a munka tartott. Az öregasszony a ködmön ujját megsimította.

– Jó szív lakik ebben a bőrben – mondta. – Vasárnap, amikor a templomban mindenki a díszét nézi, te is menj el. A ködmön tudja az utat.

Ilon nem értette, de vasárnap felvette a ködmönt, és elindult. A kapunál a bőr megmelegedett, és mire a hársfához ért, a ködmön alól egy tiszta, egyszerű ruha fénylett elő, nem arany, hanem olyan fehér, mint a frissen vetett lepedő. A ködmönt Ilon a karján vitte, mert el nem dobta volna. A templomban a hátsó padba ült. Egy fiatalúr, a szomszéd uradalom fia, Márton, a hangját hallgatta, nem a ruháját, mert Ilon a többiekkel együtt énekelt, halkan és tisztán.

A mise után Ilon sietett. A hársnál a fehér ruha megint a ködmön alá simult. Márton csak a kis bundát látta befordulni a kapun. A mostoha otthon azt firtatta, hol járt. Ilon azt mondta, a templomban. A mostoha a selyem lányát nézte, és legyintett.

A második vasárnap Ilon megint a ködmönnel indult. Most a ruha halványkék volt, mint a füstmentes ég. Márton a padnál egy kékszalagot talált, ami Ilon hajából oldódott le, amikor meghajolt. Hazavitte, és minden kapunál megkérdezte, kié a szalag, aki ködmönben jár, de úgy énekel, mint aki nem szégyenkezik. A mostoha a saját lányára adta a szalagot. Az nem illett a hajához, és Márton látta, hogy a lány nem ismeri a dallamot, amit a templomban hallott.

A harmadik vasárnap Ilon a ködmön zsebében vitte a madarak kenyerét is. A ruha most olyan zöld volt, mint a hárslevél. Mise után Márton a kapuig kísérte a tekintetével, és Ilon egy pillanatra hátranézett. A ködmön ujja beakadt a kerítésbe. Márton odalépett, kiszabadította, és a kezében maradt egy bőrfolt, az, amelyet Ilon maga öltött, görbe öltéssel, de erősen.

– Ez a folt a tiéd – mondta Márton. – A szalag sok fejre ráillik. A folt csak arra a ködmönre, amelyik a kőre terült egy öregasszony alatt.

Ilon nem tagadta. A mostoha a kerítés mögül hallgatta, és a szája elkeskenyedett, aztán ellágyult, mert Márton nem a selyemhez beszélt, hanem a folthoz. Ilon a ködmönt magán hagyta. Nem kért palotát. Azt kérte, a konyhában a kenyér egyenlően legyen szeletelve, és a madaraknak maradjon morzsa.

Márton ezt megígérte, és megtartotta. A lakodalom csendes volt. Ilon a ködmönben állt a hárs alatt, a zöld ruha csak egy percre villant elő, aztán ő maga kérte, hogy a bőr maradjon rajta, mert abban tanult meg adni. Az öregasszony a pataknál nem jelent meg többé, de a kő száraz maradt, mintha valaki mindig odakészítene egy meleget. A mostoha lánya a szalagot visszaadta. Ilon a hajába tűzte, nem dísznek, hanem hogy a szél ne vigye a szemébe, amikor a kenyeret szeli.

A faluban attól fogva a kis ködmönt nem gúnyolták. Ha egy gyerek fázott, Ilon a folt mellé újabb foltot varrt, és a ködmön egyre tarkább lett, egyre inkább az övé. Márton a kapuban szokta leszedni a bogáncsot az ujjáról. Azt mondta, a ruha, ami egy kőre terül, többet ér, mint ami csak a tükröt nézi. Ilon nevetett, és a madaraknak kiszórta a morzsát, minden reggel, ködmönben, ahogy azelőtt.

A lakodalom utáni első héten eső verte a hársfát. Ilon a ködmön csuklyáját a fejére húzta, és a konyhából egy tál levest vitt a patak kövéhez, hátha az öregasszony mégis arra jár. A tál reggelre üres volt, tisztára nyalva, vagy az eső mosta ki, Ilon nem firtatta. A követ letörölte a ködmön ujjával, azzal az ujjával, amelyikről a folt Márton zsebében pihent. Márton a foltot nem varratta vissza. A zsebében hordta, és ha a határban vitáztak a béresek, elővette, és megmutatta: ilyen görbe öltéssel is lehet erősen tartani, ami szakadt.

A mostoha eleinte a szomszéd asszonyoknak panaszkodott, hogy a vő egy ködmönt választott a selyem helyett. Aztán egy reggel a saját lánya fázósan jött a kútról, mert a selyem átázott. Ilon szó nélkül a ködmönt terítette rá, ugyanúgy, ahogy a kőre. A lány egy óra múlva visszaadta, és a hajából kiszedte a szalagot, amit korábban hiába viselt. Azt mondta, a selyem szép, de nem melegít, amikor a vödör hideg. A mostoha ezt a konyhaajtóból hallotta, és attól fogva a kenyeret ő maga szelte három felé, a legnagyobb karéjt nem a saját tányérjára téve.

Télvíz idején egy idegen gyerek kopogott, a szekere a sárban maradt. Ilon a ködmönt ráadta éjszakára, ő maga a tűzhely padkáján aludt. Reggel a gyerek egészségesen ébredt, a ködmön ujján új sárfolt volt. Ilon nem mosta le mindjárt. Azt mondta, a sár is történet, majd a pataknál kijön. Márton a gyereket a szekérrel együtt kisegítette az árokból. Amikor elmentek, a gyerek visszaintegetett, és a ködmön Ilon vállán ugyanolyan formátlan volt, mint azelőtt, csak egy folttal több lakott rajta.

A falu lányai egyszer megkérdezték Ilontól, nem varratna-e új ködmönt, ünneplőt. Ilon a fejét rázta. Az ünnep, azt mondta, nem a bőr újságában van, hanem abban, hogy a kő száraz, a kenyér egyenlő, és a dal a hátsó padból is elhallatszik. A ködmönt azután is minden vasárnap vitte, a fehér, a kék és a zöld ruha pedig a láda fenekén pihent, három kendőben. Néha elővette őket szellőztetni, aztán visszarakta. A madarak a zseb morzsáját ismerték, nem a láda tartalmát. Ilonnak ez így tetszett. A kis ködmön a kapu mellett lógott, kéznél, ha valaki fázott, vagy ha a pataknál megint egy sáros láb kért helyet a kövön.

Egy év múlva a hárs alatt Márton és Ilon a foltokat számolták, nem hencegve, inkább emlékezve. Tizenkét folt volt a ködmönen, annyi, ahány hónapban valaki kölcsönkérte. Ilon a tizenharmadikat a saját könyökére varrta, mert a konyhaasztal széle kikopottatta. Azt mondta, ez a folt már nem ajándék, hanem a hétköznap nyoma, és az is oda való. A madarak a zsebnél ültek, Márton a kaput olajozta, a mostoha a kenyeret szelte. A kis ködmön a szögön várt, melegen, mintha a kő a pataknál még mindig száraz volna.

Ilon a tizenharmadik folt mellé a Márton nevét nem hímezte bele. Azt mondta, a név a kapun úgyis ott van, a folt meg maradjon a könyöké, ahol a munka koptat. A madarak ezt nem vitatták. A morzsa aznap is a zsebből hullt, pontosan a kő mellé, ahol a ködmön először melegített valakit, aki nem Ilon volt.