A három kívánság

A falu végén, ahol a kertek már a réttel találkoztak, élt egy favágó meg a felesége. Nem voltak gazdagok, de a házuk tiszta volt, és esténként megosztoztak azon a kevésen is, ami a kamrában maradt. Egy téli napon a favágó az erdőben egy öregasszonyt talált, aki a hóban ült, és a kosara felfordult. A favágó nem kérdezte, ki az. A vállára vette a kosarat, a köpenyét a néni vállára terítette, és hazakísérte a meleg tűzhöz.

A felesége teát főzött egyetlen csipkebogyóból, és a jobbik széket tolta oda. Az öregasszony megmelegedett, aztán a szemében valami fényesebb lett, mint a tűz.

– Jót tettetek, pedig magatoknak is kevés van – mondta. – Három kívánságot hagyok nálatok. Gondoljátok meg jól, mert ami a szátokon kicsúszik, az meg is történik. Holnap hajnalra eltűnök, a kívánságok pedig veletek maradnak.

Reggel az öregasszony nem volt sehol, csak a köpeny illata a széken. A favágó és a felesége egész délelőtt tanakodott. A férfi malmot szeretett volna, az asszony új tetőt. Aztán úgy döntöttek, estig nem kívánnak semmit, hadd hűljön a fejük.

Délben a favágó éhesen jött haza. A fejsze a vállát nyomta, a gyomra korogott.

– Jaj, csak egy szép, piros kolbász sülne a tűzön! – sóhajtotta, és a szavak még el sem hagyták igazán a száját, amikor a serpenyőben már sercegett a kolbász.

A felesége a kötényét csavargatta.

– Elpazaroltál egyet – mondta, nem kiabálva, inkább szomorúan. – Egy kolbászért odaadtad a malmot.

A favágó harapott egyet, aztán maga is megijedt. A kolbász finom volt, de a szájában hamuvá vált az íze, amikor a tetőre gondolt.

– Ne mérgelődj – kérte. – Még kettő van.

Az asszony a kolbászra nézett, és a bosszúság gyorsabb volt, mint a bölcsesség.

– Bárcsak az orrodra nőne ez a kolbász, ha már ilyen könnyen kívántad!

Alig mondta ki, a kolbász odaugrott, és a favágó orrán lógott, melegen, illatosan, és sehogyan sem lehetett leoldani. A férfi az asztalnak ütközött, a macska kíváncsian ugrott fel, a favágó meg a tükör helyett a kanalat nézte, és elszörnyedt.

– Vedd le rólam! – kiáltotta, de a szája tele volt a szóval, a kolbász meg csak lógott.

Az asszony nevetni kezdett, aztán a nevetés a torkán akadt. A szomszéd már a kerítésnél állt. Ha így mennek a kútra, reggelre az egész falu róluk dalol. A favágó leült, óvatosan, hogy a kolbász a térdét ne érje.

– A harmadik kívánság a tiéd – mondta csendesen. – Ha tetőt kívánsz, én így maradok. Ha leveszed, tető nélkül alszunk, de együtt nevetünk rajta.

Az asszony az ablakot nézte. A tetőn valóban beázott egy sarok, a vödör mindig ott állt eső idején. Aztán a férje szemét nézte, ami a kolbász mögül is ugyanaz a szem volt, aki reggel a köpenyét adta oda egy idegennek.

– Bárcsak a kolbász újra a tányéron legyen, és az orrod a régi – mondta.

A kolbász engedelmesen a tányérra pottyant. A favágó megtapogatta az orrát. Megvolt, kolbász nélkül. Egy darabig hallgattak. A három kívánság elfogyott, a ház ugyanaz maradt, a vödör a sarokban várt az esőre.

– Ostobák voltunk – szólalt meg a favágó.

– Éhesek és mérgesek voltunk – javította ki az asszony. – Az ostobaság abból lett.

Megosztoztak a kolbászon. Íze most már igazi volt, mert nem varázslatnak ették, hanem ebédnek. Délután a favágó felmászott a tetőre, és a rést mohával meg egy régi deszkával betömte. Nem lett belőle palota, de a vödör aznap éjjel üresen állt. Az asszony a csipkebogyóból megint teát főzött, most már két csészére.

Estére bekopogott a szomszéd, mert hallotta a kiabálást.

– Baj van? – kérdezte.

– Volt – mondta a favágó. – Egy kolbásznyi. Már elintéztük.

A szomszéd nem értette, ők meg nem magyarázták hosszan. Azt viszont elmondták a gyerekeknek, akik másnap a kerítésen lestek befelé, hogy a kívánság nem játék. Ha az ember éhes, egyen. Ha mérges, hallgasson, amíg a mérge elfér a kanalában. A varázs, ha jön is, csak azt nagyítja, ami már a szívben van: a kapkodást is, a jóságot is.

A favágó attól fogva, ha az erdőben fáradtan sóhajtott, előbb a tenyerébe nézett, és csak utána beszélt. Az asszony, ha bosszankodott, a teáskannát tette a tűzre, és addig nem szólt, amíg a víz meg nem melegedett. A ház sarka néha még mindig csepegett nagy viharban, de a két csésze mindig kint volt az asztalon. Az öregasszony többé nem jött vissza. Nem is kellett. A három kívánság megtanította őket arra, amire a negyedik már nem lett volna képes: hogy a meggondolt szó többet ér, mint a hirtelen csoda.

A kolbász emlékét a macska őrizte, mert ő volt az egyetlen, aki aznap semmit sem kívánt, csak egy véget, ami a földre hull. Nem hullott. A macska ezt soha nem bocsátotta meg egészen, a favágó meg esténként adott neki egy falatot a sajátjából, kívánság nélkül. Az volt a házban a legjobb varázslat.

A kívánságok utáni héten eső jött, igazi, csendes eső. A favágó a betömött tető alatt hallgatta, és minden cseppnél összerezzent, hátha mégis beázik. Nem ázott be. Az asszony a vödröt mégsem tette el, csak a sarokból a padra emelte, hogy emlékeztessen: a ház nem varázslatból áll, hanem abból, aki felmászik a létrára. Vasárnap a templom után a szomszédasszony süteményt hozott, mert azt hitte, betegség volt a házban a kiabálásból. Az asszony megkínálta teával, és elmesélte az igazat, kolbászostul. A szomszédasszony először nevetett, aztán elkomolyodott. Neki is volt egy kimondatlan kívánsága, egy új kendő, és majdnem hangosan kívánta, amikor a vásárban meglátta. Most inkább hazament, és a régi kendőjét kimosta. Estére fehérebb lett, mint hitte. A favágó, amikor ezt meghallotta, bólintott. A harmadik kívánságot elköltötték az orrára, a negyediket meg senki sem kapta, mégis rendbejött egy kendő és egy tető. A macska a sütemény mellől nézte őket, és ha kívánhatott volna, bizonyára egy második kolbászt kíván. Szerencséjére a macskák kívánsága nem teljesül olyan hirtelen. Kapott egy bőrös falatot, és azzal békét kötött.

A favágó egy hét múlva az erdőben újra meglátta a havat, pedig már olvadnia kellett volna egy tisztáson. Odalépett, és egy elveszett kesztyűt talált, kicsit, gyerekméretet. Nem kívánt semmit. Felvette, hazavitte, és a kútnál megkérdezte, kié. Egy kislány sírt a vödör mellett, mert az anyja nélküle nem engedte a jégre. A favágó a kesztyűt a kezébe adta, és a sajátjából egy száraz madzagot kötött a csuklójára, hogy legközelebb a hóban is látsszon a színe. A kislány hazaszaladt. Az anyja estére egy kosár forgácsot hozott, nem fizetségül, hanem mert a favágó fejszéje alatt mindig maradt hulladék, és a kislány anyjának tűzre való kellett. A két ház attól fogva kölcsönadta, amije volt: hol forgácsot, hol egy ép deszkát. Kívánság nélkül is melegebb lett a tél. A favágó felesége a teát most három csészében főzte, ha a szomszéd átjött, és a kolbász történetét csak akkor mesélte el, ha a gyerek megkérdezte, miért tapogatja az ember az orrát, mielőtt nagyot sóhajt.