Pinokkió

Volt egyszer egy kis olasz városkában egy öreg fafaragó, Geppetto. A műhelyében forgács illata szállt, a polcon bábuk vártak gazdára, és esténként a szerszámok rendben sorakoztak, mert Geppetto egyedül élt, és a rend volt a társa. Régóta szeretett volna egy fiút, aki a nevén szólítja, és aki nem a fiókban alszik, hanem az asztalnál.

Egy reggel egy különös fahasábot kapott. Amikor a kés hozzáért, a fa felsóhajtott, mintha máris volna benne valaki. Geppetto nem ijedt meg. Addig faragott, amíg egy fiú formája ki nem bontakozott: okos szem, mosolygós száj, és egy orr, amelyik már a kezdet kezdetén is egy kicsit hosszabb volt a kelleténél. Pinokkiónak nevezte el. Ruhát varrt neki a függöny széléből, sipkát a maradék posztóból, és az asztalra ültette, hogy megnézze a munkáját.

Az éjjel kék fény töltötte be a műhelyt. Egy tündér állt a forgács felett, a szárnya csendes volt, a hangja nem ijesztő.

– Jó a kezed, Geppetto – mondta. – A bábuból fiút faragtál a formájára. A szívét neki kell megkeresnie. Pinokkió, ha megtanulsz igazat mondani, másra vigyázni és a lustaságot félretenni, igazi gyerek leszel. Addig fa maradsz, de élő fa.

Pinokkió pislogott. A térde roppant, amikor először leugrott az asztalról. Geppetto sírt és nevetett egyszerre. Reggel iskolát emlegetett, ábécéskönyvet, és egy almát a tarisznyába. Pinokkió megígérte, hogy egyenesen a tanítóhoz megy.

Az utcán azonban egy róka és egy macska várta, copfos kalappal, sima szavakkal. Azt mondták, az iskola poros, a bábszínház viszont csillog, és egy okos fiú a könyvét is jegyre cserélheti. Pinokkió a tarisznyájába nyúlt. Az ábécéskönyv nehéz volt, a kíváncsiság meg könnyű. Elkísérte őket. A színházban a bábuk a testvériknek hívták, a róka a pénzét kérte kölcsön, a macska a sipkáját dicsérte. Mire Pinokkió észbe kapott, a könyv elveszett, a zsebe üres volt, és a két komája a sarkon befordult, vissza sem nézve.

Hazafelé a tündér állta az útját, nem dühösen, inkább szomorúan.

– Hol jártál?

– Az iskolában – mondta Pinokkió, és az orra egy ujjnyit nőtt.

– Mit tanultál?

– Összeadni – felelte, pedig kivonni sem tudott aznap. Az orra tovább nyúlt, a sipka karimáját verte.

Pinokkió a kezével próbálta visszatolni. Nem ment. A tündér egy pocsolyát mutatott, hadd lássa magát.

– A hazugság nem marad bent – mondta. – Nálad az orron látszik, másnál a dolgán. Mind a kettő ugyanaz.

Pinokkió elsírta az igazat: a színházat, a rókát, a könyvet. Ahogy a mondatok egyenesedtek, az orr rövidült. Nem lett azonnal a régi, csak egy kicsit rövidebb, mintha a fa is emlékezni akarna. Geppetto otthon nem kiabált. Új füzetet tett az asztalra, üreset, és azt mondta, a betűket együtt pótolják, ha Pinokkió reggel valóban elindul.

Pinokkió elindult. Félúton mégis egy szekér állt meg mellette, csupa nevető gyerekkel. A kocsis azt kiáltotta, hogy Játékországba mennek, ahol nincs lecke, nincs korán kelés, csak körhinta. Pinokkió felkapaszkodott. Egy napig boldog volt. A második napon a füle megnyúlt, a térde merev lett, és a nevetés helyett iázó hang jött ki a torkán. A Játékország a resteket szamárrá változtatta, csendben, körhinta nélkül. Pinokkiót egy vásárra vitték. Ő a porban Geppetto nevét kiabálta, amíg a szamárfül el nem ernyedt a szégyentől, és a fa újra fiúformát kapott, sárosan, sipka nélkül.

A tengerparton megtudta, hogy Geppetto őt keresve csónakba ült, és egy nagy hal, akkora, mint egy ház, lenyelte a csónakot. Pinokkió nem tétovázott. Beúszott a habok közé. A hal nem harapott mérgében, csak nagyot lélegzett, és Pinokkió a sötét bendőben találta magát, ahol egy kis tűz égett: Geppetto a csónak deszkájából rakta, és halat sütött, hogy életben maradjon.

– Apa – mondta Pinokkió, és a szó most nem hazugság volt.

Geppetto megölelte, forgács-szagúan, sósan. Pinokkió a tüzet óvatosan a hal torkához vitte, nem hogy bántsa, hanem hogy a meleg csiklandozza. A hal tüsszentett. A csónak, az öreg és a bábu egy hullámon kicsúsztak a partra. Köhögtek, nevettek, és a sipkát a víz hozta utánuk, mintha a tenger is megunta volna a komédiát.

Otthon Pinokkió reggel felkelt, vizet hozott, a műhelyt seperte, és a füzetben a betűket addig másolta, amíg a saját neve elfért egy sorban hazugság nélkül. A róka egyszer még bekiáltott az ablakon, hogy van egy új színház. Pinokkió kitette a füzetet a párkányra, és nem ment le. A macska egyedül somfordált tovább. Esténként Geppetto mesélt, Pinokkió pedig elmondta, hol járt, orrnövekedés nélkül.

Egy hajnalon a kék fény újra a műhelyben járt. A tündér nem varázsolt nagyot. Csak annyit mondott, hogy a fa, amelyik másra vigyáz, már nem bábu. Pinokkió felébredt, és a térde nem roppant. A keze meleg volt, a tükrön az orra éppen akkora, amekkorát a szavai megérdemeltek. Geppetto a köténye sarkával törölte a szemét. A reggeli alma kettőjüké volt, egyenlően. Pinokkió az iskolába aznap egyedül ment, egyenesen, és a sarkon sem állt meg, csak intett a fának, amelyikből vétetett, mintha a fa is tudná: igazi gyerekké nem a kés teszi az embert, hanem az igaz szó, a visszatérés, és az, aki a parton megfogja a másik kezét.

A műhely falán egy tücsök lakott, öreg, türelmes hanggal. Még az első este figyelmeztette Pinokkiót, hogy a könnyű út a bábszínház felé kanyarodik, a nehéz meg az iskola kapujáig ér. Pinokkió akkor legyintett. A part után viszont a tücsöknek almát tett a rés elé, és meghallgatta, hogyan kell a betűt úgy leírni, hogy a vonal ne szaladjon el, mint a róka. A tücsök nem szidta a múltat. Azt mondta, a fa is gyűrűt növeszt a rossz évre, és attól még a következő évben zöldülhet.

Geppetto a csónak deszkájából egy kis polcot készített a füzetnek, hogy ne a forgács közé essen. Pinokkió minden este odatette a lapot, és ha egy sor görbe lett, nem tépte ki titokban. Megmutatta. Geppetto a görbe sor mellé egy egyeneset húzott, mintát, nem büntetést. A szomszéd gyerekek eleinte a hosszú orrot emlegették. Pinokkió megmondta nekik, hol járt, Játékországostul, halastul. A nevetés elakadt. Az egyik gyerek a saját füzetét hozta másnap, mert neki is volt egy sora, amit szégyellt. Együtt javították, a műhely küszöbén, ahol a kék fény már csak emlékezett, de a reggeli alma íze valódi volt.

A tündér többé nem kellett ahhoz, hogy Pinokkió tudja, mikor igaz, amit mond. Elég volt a pocsolya a kert végén, és Geppetto szeme, amelyik nem kérte az orrot bizonyságnak. Amikor a tanító először a nevét olvasta a füzetből, Pinokkió egyenesen ült. A név elfért a sorban. A fa, a fiú és az öreg aznap ugyanabból a tányérból ettek, és a tücsök a résből halkan, elégedetten cirpelt, mintha a műhely végre nemcsak bábukat őrizne, hanem egy életet is.

A műhely ajtaján aznap este a szél nem vitte be a forgácsot, mert Pinokkió seprűvel a küszöbig söpörte, és a seprűt a helyére tette, ahogy Geppetto szerette.