Heidi

Egy kis árva lány, Heidi, öt éves volt, amikor a nénje elvitte az Alpokba, a nagyapjához. A nagyapát Alm bácsinak hívták, és egyedül élt a hegycsúcson. Az emberek furcsának tartották, és kerülték.

Heidi nem félt. Megszerette a zöld réteket, a kék eget, a fehér kecskéket és a nagyapját, aki mogorva volt, de a szíve jó.

Barátja lett Péter, a kecskepásztor fiú. Együtt terelték a kecskéket a magasba, ahol az edelweiss virágzott és a sasok köröztek.

Heidi boldog volt – de a nénje visszajött, és elvitte Frankfurtba. Egy gazdag család, a Sesemannék fogadták be, hogy társa legyen a beteg Klárának, aki kerekesszékben élt.

Heidi megszerette Klárát, de rettenetesen hiányzott neki a hegy. Nem látott zöldet, csak szürke házakat. Nem látott eget, csak tetőket. Éjszaka sírt, és álmában a nagyapját látta.

Heidi egyre szomorúbb lett. Járkálni kezdett álmában, és a háziak azt hitték, kísértet jár a házban. Az orvos rájött az igazságra:

– Ez a gyermek honvágyban szenved. Ha nem engedik haza, belehal!

Heidi hazamehetett. Amikor meglátta az Alpokat, boldogan sírt. A nagyapa a karjaiba szorította:

– Kicsi lányom, sosem engedlek el többé!

Heidi boldog volt, de nem felejtette el Klárát. Meghívta a hegyre, és Klára eljött. A tiszta levegő, a kecsketej és a mozgás csodát tett: Klára elkezdett járni!

– Heidi, te adtad vissza az életemet! – örült Klára.

Heidi mosolygott. Tudta, hogy a hegyek gyógyítanak – de ő is része volt a gyógyulásnak.

A nagyapa többé nem volt egyedül. Heidi, Péter és a kecskék körülötte voltak. És a hegyek – azok mindig ott álltak, fehéren és kéken, mint az örökkévalóság.