Alice Csodaországban

Egy meleg nyári délután Alice a nővérével ült a folyóparton. Unatkozott, mert a nővére egy unalmas könyvet olvasott, amiben nem volt se kép, se párbeszéd.

Egyszer csak egy fehér nyúl szaladt el mellettük. Eddig semmi különös – de ez a nyúl mellényt viselt, és zsebórát nézegett!

– Jaj, jaj, elkések! – kiáltotta a nyúl, és beugrott egy nyúlüregbe.

Alice habozás nélkül utánaugrott. Zuhant, zuhant, egyre mélyebbre, a falak mentén polcok és üvegek suhantak el mellette.

Végre leért. Egy különös teremben találta magát, ahol egy aprócska ajtó volt. Az ajtó mögött egy gyönyörű kertet látott, de túl nagy volt, hogy átférjen.

Az asztalon egy üveg állt: „Igyál meg!" Mellette egy sütemény: „Egyél meg!"

Alice megitta az üveget – és összezsugorodott! De most meg a kulcs maradt fenn az asztalon. Megette a süteményt – és óriásira nőtt! A könnye tavat alkotott a padlón.

Végül sikerült a megfelelő méretet eltalálnia, és belépett a csodálatos kertbe.

Ott furcsa lényekkel találkozott. Egy mosolygó macska ült a fán – a Vigyori Macska –, aki el tudott tűnni, de a mosolya ott maradt a levegőben.

– Merre menjek? – kérdezte Alice.

– Attól függ, hová akarsz jutni – felelte a macska.

– Mindegy, csak valahová eljussak – mondta Alice.

– Akkor mindegy, merre mész – vigyorgott a macska.

Alice egy teadélutánra érkezett, ahol a Kalapos és a Márciusi Nyúl ült. Az asztal hatalmas volt, de csak az egyik sarkánál ültek.

– Nincs hely! Nincs hely! – kiáltották.

– De van rengeteg hely! – mondta Alice, és leült.

A teadélután teljesen őrült volt. A Kalapos találós kérdéseket tett fel, amikre nem volt válasz. A Márciusi Nyúl az óráját vajba mártotta. Az Ajtóegér folyton elaludt.

– Ez a legostobább teadélután, amin valaha voltam! – mondta Alice, és felállt.

Végül Alice egy gyönyörű kertbe jutott, ahol kártyakatonák pirosra festették a fehér rózsákat, mert a Szív Királynő pirosat rendelt, ők pedig fehéret ültettek.

Megérkezett a Szív Királynő, a leghatalmasabb lény Csodaországban. Mindenre, ami nem tetszett neki, azt kiáltotta:

– Le a fejével!

– Ostobaság! – mondta Alice bátran. – Nem vághatod le mindenki fejét!

A Királynő Alice-t is bíróság elé állította. A tárgyalás teljes káosz volt. A tanúk összevissza beszéltek, és a Királynő folyton halálbüntetést követelt.

– Ti csak egy csomag kártya vagytok! – kiáltotta Alice.

Abban a pillanatban a kártyák felrepültek a levegőbe, Alice felé szálltak – és Alice felébredt a folyóparton. Az egész csak álom volt!

De milyen csodálatos álom! Alice soha nem felejtette el Csodaországot, és néha, ha lecsukta a szemét, még hallotta a Vigyori Macska kuncogását.